Maráczi Márta: a sikerekért áldozatot kell hozni

A kívülről szemlélők azt gondolhatják, a tét számukra nem akkora, mint a férfi versenyzőknél, ám a lányok, azaz Kiss Renáta, Ónodi Gabriella, Strifler Angéla és Szarka Krisztina – meglehet – életük nagy eseményeként élik meg ezt a viadalt.– Az izgatottságomat valóban nehezen tudom leplezni – mondta a női pódiumedzésen Maráczi Márta. – Talán nagyobb bennem a drukk, mint a lányokban. Ahogy láttam rajtuk, és ahogy a nyilatkozataikat olvastam, őket inkább feldobja ez az izgalom. Bennem azért van némi szorongás is, ami azt hiszem, természetes.– Inkább meglepő. Bár a szerepköre most ugyanaz, mint 1989 és 1996 között volt, mégis más helyzetben van. A kilencvenes évek elején szövetségi kapitányként olyan sztárokkal dolgozhatott együtt, mint az olimpiai és világbajnok Ónodi Henrietta, akinek a szerepeltetése nagy téttel járt együtt. Tavaly úgy vállalta el az irányítást, hogy tudta, ilyen tehetség jelenleg nem található a magyar válogatottban.– És ez miért baj? Tudtam, hogy olyan sikerekben egyelőre nem reménykedhetünk, mint Ónodi Heni idejében, de ezt a felkérést is szép és érdekes feladatként éltem meg. Úgy gondoltam, ha képes vagyok rá, segítek a tudásommal és a tapasztalatommal, ha pedig nem megy, levonom a következtetéseket.– Tehát elsősorban a kihívás miatt fogadta el a felkérést.– Igen, ez a kihívás motivált. És már azt nagy dolognak tartom, hogy sikerült összehozni és összefogni a csapatot. Tudom, hogy csodákra nem vagyunk képesek, és jelentősen le vagyunk maradva az élnemzetekhez képest, de azért apró jeleket tapasztalunk, érezhető némi fejlődés a lányokon is.– Nagyon fiatal az a csapat, amellyel együtt dolgozik. Sikerült megtalálnia a lányokkal a hangot?– Ó, ezzel nincs problémám. Több mint két évtizede edzősködöm már, és ezalatt mindenféle típussal összehozott a sors, így hát nagyjából megtanultam, kivel hogyan kell bánni. Most például érzem, hogy a lányoknak szükségük van a dicsérő szavakra, a nyugalomra. Most már nem szabad kimozdítani őket a megszokottból, nem érdemes apróságokkal felidegesíteni őket, mert csak árthatunk vele.– Ha jól láttam, az nagyon hasznos volt, hogy a világbajnokság előtt két hétig Debrecenben készültek.– Igen, talán a legértékesebb két hetünk volt ez. Jó hatással volt a lányokra, hogy pódiumon tudtak edzeni, szokták a csarnok légkörét és úgy nagyjából el tudták képzelni, milyen is lesz a hangulat a világbajnokságon. Azt hiszem, jó jel, hogy izgatottak, de már egyáltalán nem idegesek. Talán csak Kiss Renátán látok némi aggódást azért, hogy meglesz-e a triplacsavarja felemás korláton.– És meglesz?– Bízunk benne, hiszen felemás korláton, ugrásban és talajon van rá sanszunk, hogy a legjobb tizenhat közé kerüljünk. De ehhez nagyon fontos, hogy a helyén legyen minden.– Most, a nagy zűrzavarban eszébe jut néha az olimpiai kvalifikációs világbajnokság is?– Persze, hiszen ez a debreceni szerenkénti világbajnokság egy állomás az anaheimi nagy vébé előtt. Tavaly úgy kötöttünk szerződést a szövetséggel, hogy négy esztendőre én leszek a kapitány. De felvetődött az a lehetőség is, hogy az utolsó két évben Unyatyinszkiné Karakas Júlia, a békéscsabaiak trénere viszi tovább a munkát. Nos, úgy tűnik, Julika nem vállalja a feladatot, és én is tétovázom egy kicsit. Azt hiszem, csak úgy lenne értelme a felkészülésünknek, ha januártól augusztusig központi edzőtáborban vehetnének részt a lányok. Tudom, hogy ez rengeteg pénzbe kerül, de ha valamit is el szeretnénk érni a tornában, áldozatokat kell hoznunk.