Lemondások egy aranyért

Elérte azt, amit 1992-ben Párizsban, 1996-ban San Juanban, 1997-ben Lausanne-ban, 1999-ben Tiencsinben és 2001-ben Gentben nem sikerült.
Ötszörös világbajnoki ezüstérmesként "futott neki” a novemberi debreceni szerenkénti világbajnokságnak. S bár ez az öt ezüstérem egy világklasszis versenyzőt jellemzett, mégis valahogy hiányérzetet keltett az emberben.
Főként a 32 esztendős Csollány Szilveszterben, aki olimpiai és Európa-bajnokként már csak egyetlen medáliára, a világbajnoki aranyéremre áhítozott.
Sydneyi diadala óta – fogalmazhatunk úgy is – nem fogadta őt kegyeibe a szerencse. Pontosabban az olimpiát követően egy másik ember, a bolgár Jordan Jovcsev "érája” jött el. Az Egyesült Államokban élő versenyző mindent megnyert, amit lehetett, a tavalyi genti világbajnokságon és az idei patraszi Európa-bajnokságon is jobbnak bizonyult Csollánynál. Sőt Görögországban a hazai közönség előtt szereplő Dimosztenisz Tambakosz is a mi versenyzőnk előtt, a második helyen állhatott fel a dobogóra.

Vagyis a zászló nem Csollánynak, sokkal inkább Jovcsevnek állt, amelyet az is alátámasztott, hogy a világbajnokságot megelőző párizsi Világkupán is jobb volt a magyar tornásznál. Sőt, a "háromfordulós” vb-n kétszer, a selejtezőben és a középdöntőben is magasabb pontszámot kapott Csollánynál, akiről akkor még úgy tűnt, nehezen viseli el a nyomást, a kiélezett helyzetet.
Ám a döntő pillanatban Csollány esze és szíve is egyaránt helyén volt, s ami a legfontosabb, ereje sem hagyta cserben, így csaknem hatezer ember előtt ünnepelhette élete első világbajnoki aranyát.
De hogy mi van e mögött a siker mögött?
Több mint két évtizednyi kőkemény munka, fájdalmak és lemondások.
Lemondások, amelyek leginkább a családi környezetben érhetők "tetten”, apró gesztusokból, amelyek arról tanúskodnak, a férj, az édesapa hiányzik az otthon melegéhez. A családi ház is úgy készült el, hogy Szilveszter hol az edzőtáborból, hol a versenyek színhelyéről irányította az építkezést, két edzés között választotta a csempét, a járólapot, s igazából még élvezni sem tudta igazán azt, amit hármójuknak, feleségének, Szilviának, kislányának, Szimónának és magának teremtett.
A lemondások sora azonban még nem ér véget, hiszen nem könnyű a terített asztal, a roskadozó hűtőszekrény mellett csak úgy elsétálni. Főleg úgy, ha az ember tudja: hatalmas szükség van az önmegtartóztatásra. És Csollány Szilveszternek vissza kellett fognia magát. A siker érdekében fogynia kellett, majd tartani a súlyát, amit csak úgy tudott elérni, hogy többnyire müzlit vagy salátákat csipegetett.
Pedig vétek egy olyan embertől megtagadni a gasztronómiai élvezeteket, aki ilyen ízesen tud beszélni a disznóvágásról, a kolbásztöltésről, a disznósajtról, az evésről…
A mester, azaz Vereckei István és tanítványa tökéletesen megértik egymást. Bár hivatalosan 2001 óta dolgoznak együtt, ám szövetségi kapitányként Vereckei korábban is felügyelte Csollány munkáját. Ô volt az, aki az atlantai olimpiát megelőzően kilátogatott hozzá az Egyesült Államokba, hogy segítse a gyűrűspecialista felkészülését. A kapcsolatuk tehát könnyed, sőt baráti. De a tiszteletet minden esetben megadják egymásnak.

Csollány értékeli a kapitányt, s megfontolja a tanácsait. A kapitány elismeri a 32 esztendős tornászt, s elfogadja azt is, hogy olykor a saját feje után megy. Mert őt igazolja, hogy több mint tíz esztendeje van már a világ élvonalában, s gyakorlatilag 1996 óta nem volt olyan versenyen, ahol ne állt volna a dobogón.
Köztudott, hogy Csollány olykor önfejű, makacs, s talán erőszakosnak is hat. Tipikus Kos, aki az igazáért képes fejjel is a falnak menni.
Ám a sikeremberek többnyire ilyen tulajdonságokkal vannak "felvértezve”.
De olykor ők is "elakadhatnak”, s tanácstalanságuk ilyenkor igazán emberivé teszi őket.
Olyan volt, mint a sziklaomlás.
Csak állt a debreceni Főnix-csarnok közepén, a közönség hihetetlen hangorkán közepette őt éltette, s szinte így is hallani lehetett, ahogyan a "mázsás” terhek aláhullanak a válláról.
Csollány Szilveszter győzött!

Csollány Szilveszter a jövőről

Nagyon szeretem a tornát. Több mint húsz éve versenyzem már, ismerem ezt a közeget, tudom, hogy kitől mit várhatok, és ami legfontosabb: kiszámítható számomra ez a pálya. Csak azzal is szembe kell néznem, hogy közben harminckét éves lettem. Hogy mit hoz számomra a jövő? Nem tudom. Most úgy érzem, fél lábbal itt és fél lábbal már a nagybetűs életben vagyok. És ez a helyzet elriaszt. Maradnék is, de nem tudom, hogy képes vagyok-e még bevállalni a kemény felkészüléseket, hogy fejben és testileg végig tudom-e csinálni az elkövetkező két esztendőt az olimpiáig, és hogy tudok-e segíteni a csapatnak az olimpiára kerülésben. Nagyon szeretném, ha mindez sikerülne. Ugyanakkor már mennék is, de megvallom, egy kicsit félek az élettől. Soha életemben nem csináltam mást, csak tornásztam. Azt viszont tökéletesen. Olimpiai, világ- és Európa-bajnok vagyok, teljesnek mondható a pályafutásom. Mégis tele vagyok kérdésekkel…