Vándor felhők fenn az égen

Ez a történet például Fekete Árpádról szól. Arról a páratlan sportemberről, akit idehaza igen kevéssé ismernek a futballrajongók, de akit például a nem csekély futballtradícióval bíró Mexikóban az ország legeredményesebb edzőjeként tisztelnek és szeretnek. Arról a klasszikus magyar labdarúgó-szakemberről, aki profi futballista volt nemcsak Magyarországon, de Romániában, Olaszországban, Franciaországban és az Egyesült Államokban is. Aki izgalmas bolyongás után Mexikóban telepedett le, akinek sorsa hétköznapinak semmiképpen sem nevezhető, de aki ma, 82 esztendősen büszkén mondja, hogy feleségével 57 évvel ezelőtt, még a második világháború befejezése előtt házasodtak össze. "Ez is egy világrekord…” – teszi hozzá mosolyogva, amikor házasságáról beszél és a feleségéről, akivel boldogan élnek a guadalajarai örök tavaszban.
"Csodálatos helyen lakunk. Van néhány fehér teniszingem, fehér sortom és papucsom, más ruhára nem is lenne szükségem odahaza – mondta a legutóbbi magyarországi látogatása alkalmával készült interjú során Fekete Árpád. – Minden két évben itthon vagyok, annyi barátot kell meglátogatnom, hogy ilyenkor mindig nagyon szoros a programom. Most is be vagyok rekedve, mert egy barátomnál igen jól sikerült az éjszakába nyúló nótázás és borozás… Amikor itthon vagyok, a sógorom mindennap megveszi nekem a Nemzeti Sportot, és abban örömmel olvasgatom, hogy mi történik a futballban. Sajnos nem ismerem a magyar játékosokat és a csapatokat, ne haragudjon, de ma nincsenek olyan egyéniségek és olyan jó futballisták Magyarországon, mint korábban. Azt nem is akarom mondani, hogy mint a mi időnkben, amikor a nagycsapatok összeállítását mindenki kívülről fújta…”
Igen, hiszen Fekete Árpád valaha az Újpestben, az akkori futballvilág egyik csúcsklubjában kezdte profipályafutását.

A New York-i csalódás

Salgótarjánból került Budapestre (mint a nagy Zsengellér Gyula) a Phoebus csapatához, még gyermekként, mert az édesapja a pesti kábelgyárban kapott munkát. Ebből a kiscsapatból aztán pillanatok alatt, 13 éves korában megszerezte az Újpest, s ettől kezdve nyolc éven át araszolt előre, egyre közelebb az első csapathoz, miközben ifiválogatott is volt. Mire azonban stabil tag lehetett volna az Újpestben, jött a háború, a katonaság. És a kalandok, amelyek a háború végeztével sem maradtak el, noha a csaták színhelye a harctérről a futballpályákra került, s nem kellett többé éhesen, lóhúst keresve járni a hajnali Pestet...
Érdekes jelenség volt a negyvenes években – egészen a totális kommunista hatalomátvételig –, hogy valódi profifutball ébredt Közép-Európában. Olyannyira, hogy egészen kitűnő magyar játékosoknak is megérte Csehszlovákiába vagy Romániába szerződni, sőt osztrák sztárok szerepeltek a magyar bajnokságban. Emlékezhetünk, hogy Kubala László (akinek az édesapja is szlovák profijátékosként került Pestre) ekkor igazolt hatalmas átigazolási díjért Pozsonyba, majd még nagyobb összegért vissza a Vasasba, Lóránt Gyula pedig több romániai csapatban is megfordult. Nos, ekkor történt az is, hogy Fekete Árpád előbb a Dermatában, a kolozsvári cipőgyár csapatában, a "legendás Rónai Feri bácsi” irányítása alatt, majd a bukaresti Carmendi együttesében kereste a profi játékosok csöppet sem keserű kenyerét. Mindez csak 1947-ig tartott, ám Fekete Árpád így is őriz olyan nagyszerű emlékeket ebből az időből, mint a bajnok Ciocianul elleni 6:2-re megnyert meccs (az ellenfél edzője a később a Sao Paolóval brazil bajnokságot, a Benficával két BEK-et nyerő világhírű Guttmann Béla volt), amely találkozón a magyar csatár három gólt lőtt.
Következett Olaszország, ahová a pályafutása kezdete óta – az első tarjáni klubja után – "Sesének” nevezett játékos a világ legjobb csapatának számító Torino magyar származású technikai igazgatója segítségével került. A híres Egri (Erbstein) Ernő látta őt egy mérkőzésen, s ez elég volt ahhoz, hogy Fekete Árpád öt évig a svájci határhoz közeli Como játékosa legyen (az együttes a Serie A-nak is a tagja volt). Amúgy az Olaszországban, Jugoszláviában, az Egyesült Államokban és Palesztinában (!) futballozó, Olaszországban több csapatnál edzősködő s a Torinóval a csúcsra jutó Egri Erbstein története is megérne egy-két könyvet…
Fekete Árpád életében 1952-ben következett egy évre a másodosztályú Spal de Ferrara. Harminchárom éves volt már, otthonosan mozgott az itáliai futballban (természetes, hogy élőben, Rómában látta az Aranycsapat ünneprontó stadionavató meccsét, amelyen Puskásék 3:0-ra lépték le a házigazdákat), úgy érezte, ideje gondoskodni a jövőről, s megszerezni az edzői képesítést. Le is tette a vizsgát 1955-ben, miután még megfordult játékosként Cosenzában, Cagliariban, valamint Franciaországban, az Olimpique Montpellier-nél is.
És akkor megérkezett az életébe Amerika.
– Egy Róma–Juventus mérkőzés után a jugoszláv és magyar futballista barátaimmal ültünk a római Piccolo Budapest nevű vendéglőben – elevenítette fel a majd fél évszázaddal ezelőtti estét Fekete Árpád. – Boroztunk, hangoskodtunk, énekeltünk, jó cigánybanda volt ott, szóval kitűnően mulattunk. Az egyik asztaltól sokáig figyelt egy bácsi, aztán megkérdezte: maguk magyar futballisták?
Mint kiderült, az illető bizonyos Rothenberg úr, a New York Hungária elnöke volt, és éppen játékos-edzőt keresett a csapathoz. Meg is találta, természetesen Fekete Árpád személyében.
A vándorfutballista újra csomagolt, és feleségével meg sem állt New Yorkig. Sok magyar emigránssal együtt 1956-ban érkezett az Államokba, de ő még a forradalom előtt, s egyáltalán nem politikai okokból. Költözésének futballszakmai okai voltak, még akkor is, ha hamar csalódnia kellett. Profinak szerződtették, de amatőrökkel találkozott.
"Az amerikai ukránok ellen játszottunk, a félidőben kettő–kettőre álltunk. Készültem rá, hogy a szünetben elmondjam a fiúknak, mit kell tennünk a folytatásban a győzelemért. Azt láttam azonban, hogy sört meg különféle italokat rendeltek a játékosaim. A szünetben! Érti? Először nem akartam hinni a szememnek, de be kellett látnom, hogy itt profimunkát végezni lehetetlen. Milyen taktikai utasításokat is adhattam volna azoknak a játékosoknak, akik már a szünetben söröztek?”
"Sese” ugyan dolgozott még rövid ideig egy amerikai olasz csapatnál is, de rájött, az amerikai "soccer” nem neki való. Ha a felesége – aki szűcs volt – nem érvényesült volna remekül az USA-ban, talán azonnal visszaköltöznek Olaszországba. Így is erősen foglalkoztatta Fekete Árpádot ez a gondolat, mert Amerikában végül fizikai munkát kellett vállalnia (és nem labdával végzendő fizikai munkát…), hogy pénzt keressen. Igaz, nem sokáig, mert mire nagyon elkeseredhetett volna, érdekes ajánlatot kapott egy szomszéd országból. Olyan ajánlatot, amely nagyban meghatározta élete következő évtizedeit– Árpád vezér honfoglalásra indult Mexikóba.
Egy Halapi művésznéven publikáló, Hugo Halpert nevű híres újságíró közvetítésével érkezett Mexikóba, a híres-neves Guadalajarához (ennek a Halapinak érdekeltségei voltak a közép-amerikai országban, az ékszerbizniszben, ő volt az is, aki a Ferencváros emlékezetes mexikói túráját szervezte 1948-ban, azt, amelyen Puskás Ferenc kölcsönjátékosként zöld-fehérben szerepelt). A guadalajarai elnök mindenképpen magyar edzőt akart, mert a korábban a klubnál dolgozó Orth György rendkívül jó benyomást tett a mexikóiakra, és kitűnő, fegyelmezett csapatot épített.
"Orthot istenként tisztelték, hatalmas nimbusza volt a klubnál és egész Mexikóban. Én magam nem találkoztam vele, de nagyon büszke vagyok arra a levélre, amelyet mexikói pályafutásom második évében küldött nekem. A második évben ugyanis megnyertük a bajnokságot a Guadalajarával, és Orth, aki akkor a perui válogatott szövetségi kapitánya volt, levelet írt nekem. Sohasem felejtem el, ez állt benne: »Kedves Sporttárs! Kicsit idősebb vagyok nálad, engedd meg, hogy tegezzelek. Olvastam az újságban, hogy milyen jó munkát végzel. Bajnokságot nyerni a világ bármely országában hatalmas siker.« És elkezdtünk levelezni...”
Volt miről írnia az új mexikói sztáredzőnek, aki 1957 és 1990 között 14 mexikói élvonalbeli csapatnál dolgozott, úgy, hogy közben egy évig (1962) a szövetségi kapitányi poszt is az övé volt. Számtalan második, harmadik hely mellett három bajnoki és egy kupagyőzelmet szerzett csapataival, s négyszer nyerte el velük a Szuperkupát, amelynek győztesét Mexikóban a "bajnokok bajnokának” nevezik. Nos, Fekete Árpád négyszer lett a bajnokok bajnoka, és ezt rajta kívül egyetlen edző sem mondhatja el magáról a mexikói futball történetében.

Három év alatt két arany

De vissza az ötvenes évekbe, hiszen nem indult minden ilyen egyszerűen…
"Először nem tetszett, ami a Guadalajaránál várt rám. Nem volt rend, nekem kellett megteremtenem. Észrevettem, hogy a játékosok a keddi edzésen ugyanabba a sáros, piszkos szerelésbe bújnak bele, amiben vasárnap játszottak. Koszosan bedobták a szekrénybe, és a következő edzésig nem törődtek vele. Meg kellett értetnem velük, hogy ha mást nem, saját magukat tiszteljék annyira, hogy rendben tartják a holmijukat. Nem volt könnyű, a szép szó nem használt. Hiába mondtam, hogy amit az öltözőben hagynak, azt kidobjuk, nem törődtek velem. Aztán szertárosnak szerződtettem az addigi takarítót, és kidobattam vele mindent a szemétbe. A játékosok először zúgolódtak, de amikor új mezeket hozattam Olaszországból, és mindenki megtanulta a rendet, majd egyre jobban szerepelt a csapat, nos, akkor már nagyon szerettek a futballisták.”
Szinte felsorolni is nehéz, hány helyen és milyen eredményekkel dolgozott a végül a "Bombero” nevet is kiérdemlő Fekete Árpád. A becenév "tűzoltót” jelent, s azért kapta a Mexikóban sztárrá lett honfitársunk, mert számtalan, a szakadék szélére sodródott csapatot mentett meg a kieséstől, állított emelkedő pályára. Csak gyors felsorolásként: kezdésnek három év alatt két bajnoki cím, egy második hely a Guadalajarával, aztán hetedik hely a feljutó Nacionallal, a csapat történetének első bajnoki címe az Oróval, egyéves átmeneti szövetségi kapitányi megbízatás, több idény az Orónál, az Atlasnál, az Universitat de Monterreynél, a Laguna de Toreounál, az Universitat de Mexico Citynél (második hellyel, kupagyőzelemmel), egy év a Léonnál, a Tolucánál és még néhány tűzoltó munka... No, és a nemzetközi siker sem maradt el: a híres Pentagonal tornát (tudják, amelynek a vasasos Farkas János egyszer ünnepelt gólkirálya volt) is sikerült megnyernie a Guadalajarával, méghozzá olyan csapatok legyőzésével, mint az argentin River Plate vagy a brazil Botafogo.
És eközben eltelt csaknem negyven év. Guadalayara közben 600 ezresről hatmilliós várossá növekedett, a magyar futball meg visszafejlődött... Fekete Árpád, ha távolról is, de igyekezett nyomon követni a magyar labdarúgás eseményeit, amikor volt igazán mit. Többekkel levelezett, Hoffer Józseffel, Kubala Lászlóval, s érdekes történelmi tény, hogy Kubala egyes levelei, üzenetei az ő közvetítésével, Mexikón keresztül jutottak el Magyarországra, mert a világhírű "katalán” futballkirály közvetlen leveleit felbontotta, olykor nem is kézbesítette a korabeli magyar állami posta...
Szóval Fekete úr, avagy senor Fekete kapcsolatot tartott a magyar futballal, s nagy élményben lehetett része, amikor a mexikói olimpián, címvédőként, esélyesként, Varga Zoltán váratlan szökése ellenére is aranyérmet nyert a magyar válogatott. Büszke rá, hogy helyismeretével, szakmai tudásával némi segítséget is adhatott a magyar válogatott szakvezetőinek, Lakat Károlynak és Sós Károlynak, s talán a magyar nemzetiségű mexikói edző népszerűségének is köszönhető, hogy az 1968-as olimpián a mexikói közönség Dunai Antalnak és társainak szurkolt.

Felesége sofőrje

Volt aztán egy másik világverseny is Mexikóban a magyar futballisták részvételével, az 1986-os világbajnokság, erről azonban Fekete Árpád nem szívesen beszél…
Annál inkább múlhatatlan hazaszeretetéről, az újra és újra elérkező pesti napokról, kecskeméti színész testvéréről, Fekete Tiborról, az ötven év elmúltával sem feledhető magyarnótákról és a magyar államelnök kitüntetéséről, amelyet Göncz Árpád három éve, mexikói útja során adott át a legsikeresebb közép-amerikai edzőnek.
Fekete Árpádnak, aki egy parádés pályafutás után gondtalan nyugdíjaséveit éli Mexikóban és Magyarországon. Gyakran nyilatkozik, a mexikói újságok sokszor kikérik a véleményét ("Kitűnő a viszonyom az újságírókkal, mindig törekedtem arra, hogy zavartalan legyen a kapcsolatunk” – ad némi ízelítőt profizmusból). Jelenlegi elfoglaltságáról szólva nevetve mondja: "Én vagyok a feleségem sofőrje, no és bevásárolni járok...” Aztán hozzáteszi: "Tényleg nincs gondom semmire, és ezt a futballnak köszönhetem. Hálás vagyok a futballnak, hogy megalapozhattam a jövőmet.”
És alighanem azok a legszebb pillanatok a mexikói magyar futballedző életében, amikor szilveszter éjjelén (minden évben!) felhívja az óbudai Régi Sipos halászkertet, ahol barátja, az étteremtulajdonos Fejér Miklós a telefonhoz rendeli a zenekart: a cigányok a Lajos utcában húzni kezdik, Fekete Árpád pedig Guadalajarában énekli, hogy "Vándor felhők fent az égen...”
Ilyenkor szép az élet és egyszerű: Fekete és Fejér.
Ebben a néhány pillanatban ott van az egész világ.