Schmitt: és most?

A Magyar Olimpiai Bizottságban a hivatali íróasztalán Fábry műsoraiba illő zsebóra hever, fehérorosz ajándék öt karikával.

– Ennyit a korrupcióról – mosolyog Schmitt. – Szóval, két különböző kandidálásban vettem részt, nem egyébért, csak mert úgy gondoltam, van bennem annyi elszántság, és van annyi felgyülemlett tapasztalat, hit és akaraterő, hogy bizonyos területeken akár a legmagasabb szinten is tudok szolgálni. Úgyhogy amikor eljött az ideje annak, hogy megmérethettem magam, akkor két éven belül kétszer is belevágtam. Ugye, ebből az egyikről eleve látható volt, hogy nem az én versenyem.
– Álnaiv a kérdés: melyikről?
– Természetesen a NOB-elnöki pozícióért vívott harcról, amelybe belső késztetésből neveztem be. Úgy éreztem ugyanis, hogy a pályafutásom legalább van olyan, mint Jacques Rogge-é. Plusz egyéb hozzáadott értékeket is fel tudtam mutatni, így például olimpiai bajnok vagyok, nemzeti olimpiai bizottságot vezetek, nagykövet vagyok, illetve voltam, és a világ olimpikonjainak elnöke, amit talán kevesen tudnak.
– Azaz a jelentkezéssel egyszerűen megadta magának az esélyt, semmi több.
– Főleg mert Rogge akkor már két-három éve elsőrangú, látványos feladatokat kapott az elődjétől, Juan Antonio Samaranchtól. Így például, hogy mást ne említsek, ő volt a sydneyi olimpia koordinátora.
– Reálisan nézve: egyáltalán lehetett vele versenyezni?
– Nem. Öten voltunk kihívók, már Rogge-gal együtt, ha erre nem is a kihívó a legjobb szó, hiszen szabad volt a poszt. Az amerikai vetélytársamat, Anita DeFrantzot megelőztem, magyarként lehettem ott a többiek között, és ez feltétlenül büszkeséggel tölt el.
– Még ha nem is sikerült befutnia. Igaz, legalább a lausanne-i székház kulcsát átadhatta Rogge-nak, hiszen protokollfőnök azért maradt.
– Igen, az maradtam, ám voltam én már a NOB-nak első alelnöke, végrehajtó bizottsági tagja is, úgyhogy igazán nem panaszkodhatok a szervezeten belüli elismertségemre. De ettől még valóban várható volt, hogy nem én nyerek. Ugyanakkor ha kizárólag azokon a viadalokon indulna el az ember, ahol biztosan győz, az olimpián is egyetlen résztvevőjük lenne a versenyszámoknak. A politikáról, a gazdasági életről nem is beszélve. De a kandidálásomnak nem volt rossz a visszhangja, presztízsveszteség nem ért.
– A Nemzetközi Olimpiai Bizottságon belül sem sérült a karrierje? A közvetlen, legyőzött riválisok az élet egyéb területein ritkán esznek meg sok sót.
– Először is: sohasem rejtettem véka alá, hogy nagy tisztelője vagyok Samaranchnak, kijártam az ő iskoláját, majdnem húsz évet töltöttem el mellette, ebből négyet spanyolországi nagykövetként vele egy országban, nyolcat a NOB-ban is vele szoros együttműködésben.
– Ezt nyilván mások is tudták a NOB-on belül.
– Természetesen tudhatták, Samaranch mindenesetre jó néven vette például, hogy spanyolul kommunikálok vele, hadd jegyezzem meg, hogy ez nyilván nem volt mindegy. A közöttünk meglévő nem kis korkülönbség miatt persze más volt a kapcsolatunk, mint például az éppen velem hónapra egykorú Rogge-gal.
– Ô mióta NOB-tag?
– Öt évvel később lett az, mint én. De visszatérve az eredeti kérdésre: rengeteg közös munkánk volt, és pontosan tudja, hogy nincs bennem sértődöttség, a moszkvai választás eredményétől függetlenül számíthat rám.
– Jó elnök Rogge?
– Szerintem igen. Ha pedig az elnök jó, az kihat az egész testületre, amit vezet, és ez fordítva is így van.
– A Magyar Olimpiai Bizottságban is, gondolom.
– Persze, mindenhol. Mindenesetre éppen ezért fontos bármely testület megválasztott elnökét segíteni. No, a választáson túlestünk, azóta is protokollfőnök vagyok, mi több, Rogge megerősített a környezetvédelmi bizottságban ellátott tisztségemben is, úgyhogy nem panaszkodom. Most éppen az olimpiai mozgalom protokollkönyvét írom, ezzel a munkával márciusra kell készen lennem.
– Eddig nem létezett hasonló?
– Nem, ez lesz az első. Kifejezetten élvezem a rajta való munkálkodást. A szakanyagok mellett húszévnyi tapasztalat is segít benne. Érdekes kiadvány lesz, főleg az új NOB-tagoknak.
– Az idejéből mekkora szeletet szakít a NOB-ra?
– Keveset. Háromszor-négyszer egy évben megyek a központba, Lausanne-ba, a környezetvédelem még néhány nap, a világ olimpikonjai még vagy tíz, összesen egy hónapot sem töltök távol, de a meghívásaim miatt ez lehetne jóval több is.

Külügyi ambíciók nélkül

– A külügyi szolgálatban volt éppen eleget külföldön.
– Pontosan, ezért aztán redukálom is az útjaimat, amennyire csak lehet. Ha tehetem, megérkezem, és már a konferencia estéjén indulok is haza. Nagykövetként főleg nem engedhettem meg magamnak hosszabb távolléteket.
– Ha már a külügy: a diplomáciában, és itt nem a következő négy évre gondolok, nincsenek további ambíciói?
– Lehet, hogy ezzel meglepem, de sosem voltak. Annak idején Antall József miniszterelnök keresett meg, hogy úgy látja, egyfajta diplomata vagyok, még ha a sportban is, és nincs-e kedvem kipróbálni magam az igazi diplomáciában. A brit, a kanadai és a spanyol nagykövetséget ajánlották fel, ebből, nem utolsósorban Samaranch miatt, az utóbbit választottam, és úgy gondolom, hogy a feladatomat sikerrel elláttam.
– Svájc következett. Az ottani munkáját kicsivel hamarabb fejezte be, mint tervezte.
– Miután Orbán Viktor vezetésével a polgári erők kerültek helyzetbe, 1999-ben Bern kapcsán is felvetődött a nevem. Ebben már valószínűleg benne volt az esetleges NOB-elnöki kandidálásom is. Akik jelöltek, ebben is segíteni akartak.
– Kurtán-furcsán lett vége.
– Óvatosan kell fogalmaznom, mert én nem születtem nagykövetnek.
– Ki az, aki születik?
– Vannak karrierdiplomaták, akiket erre képeznek ki, végigjárják a létrát, és egyszer odakerülnek. De a tendencia az, hogy egyre több politikailag kijelölt van közöttük, akiket a "belsősök” csak ejtőernyősöknek hívnak. Én szívesen csináltam, használtam az öt nyelvben való jártasságomat, és a tőlem telhető legtöbbet tettem az ország képviseletéért.
– Aztán tavaly tavasszal arra gondolt, mi lenne, ha Budapest főpolgármestere lenne?
– Megkerestek. Ez nem volt újdonság, hiszen már hat-nyolc éve fel-felreppent a nevem.
– Másfél évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy a MIÉP-en és, gondolom, az SZDSZ-en kívül ez ügyben valamennyi akkori parlamenti párt részéről volt informális érdeklődés.
– Így igaz. Korábban sem zártam ki, hogy megméretem magam, és erre 2002-ben nyílt lehetőség. Négy évvel azelőtt a nevemet ugyan a Fidesz a tűz közelében tartotta, de pontosan mert nem vagyok párttag, végül nem rám, hanem Latorcai Jánosra, az ő versenyeztetésére esett a választás. Most viszont egy társadalmi felkérést kaptam, tizennégy, eléggé jól ismert budapesti polgár kért fel.
– Ezt persze nyilván megelőzték bizonyos egyeztetések.
– Lehet, hogy így volt, én mindenesetre Dávid Ibolyával, az MDF elnökasszonyával például egyetlenegyszer sem találkoztam, Orbán Viktorral pedig csak egy alkalommal, autóban ülve, és csak annyit mondott, álljunk már meg egy pillanatra, és a Rudas fürdő mellett egy kőpadon beszélgettünk negyedórát. Ennyi.
– Ennyi a politikai jobboldalba való beágyazódás?
– Éppen a beágyazódás volt a legnagyobb baj. Amennyit hozott, nyilván annyit vitt is, már-már az terjedt rólam, hogy készítem a bocskais ruhámat, pedig én halálosan komolyan gondoltam, hogy független jelölt vagyok. Deklaráltam is, és a vetélytársaim ezt pontosan tudták, főleg nekik volt érdekük engem a másik fő áramlatba besodorni. Voltam én trójai falótól az Orbán Viktor malaclopó köpenyébe bújtatott jobboldali rémig minden, kaptam rendesen. Végül megmenekült a város a független főpolgármestertől, és szerencsére látom is, hogy most milyen nagyszerűen folynak itt a dolgok…
– Nem bánta meg, hogy ringbe lépett?
– Még azt sem, hogy feladtam egy egész hátralévő év nagyköveti munkáját, hiszen nagyjából március-áprilisig Bernben maradtam volna. Kicsit még korábban is hagytam abba, mint terveztem, de ezen végül is semmi sem múlt. Szeptember elsejével kértem a távozásomat, erre úgy gondolták, hogy inkább azonnal, már júniusban. Nulláról indultam, és minden harmadik budapesti mellém állt. Ráadásul az ismertségem is nagyon megnőtt, úgyhogy nagy vesztesnek itt sem érzem magam.

– Azt már nem is kérdezem, hogy állásajánlata van-e.
– Bőven, szerencsére. Politikai is, más is. De változatlanul távol tartom magam az előbbitől, mint mindig, amióta tudtam, hogy mire kell nemet mondani. Most az az időszak zajlik, amikor szépen átgondolom, mire is van szükségem, tavaszra megírom a NOB protokollkönyvét, aztán majd döntök. Most felértékelem a sportvezetői munkámat, lesz rá idő.

A hetedik sportminiszter

– Bizonyára. Kvalifikációs év jön, a 2002-es esztendő az eredményeket nézve remekül sikerült, 2004 rendkívül fontos – de milyen lesz a következő?
– Már mindenki látható, akire Athénra számíthatunk, nincs olyan, aki addig feltűnhet.
– Egerszegi Krisztina sem volt a képben 1986-ban.
– De az edzői már tudták, hogy ott lesz. Tavaly gazdag, sikeres évünk volt, rengeteg sportágban értek el figyelemre méltó eredményeket a magyar sportolók. A hagyományosan erős műhelyek szépen vizsgáztak az idén, és ez reményt keltő. A most induló év mindenesetre nem csupán meghatározó lesz, de roppant drága is. Legalább kétszáz tagú csapat kell az eredményes athéni szerepléshez, mert a végső pozitív összképhez több vasat kell a tűzben tartanunk. Ráadásul tisztán, dopping nélkül. Engem mindig bizalommal tölt el, hogy a nagyszerű versenyzők mellett a világ egyik legjobb edzői és sportorvosi csapata a miénk.
– Tavaly tudtommal nem is volt doppingeset.
– Büszke is vagyok rá. Amikor 1989-ben MOB-elnök lettem, a sajnálatosan befeketedett szöuli olimpia után deklaráltam, hogy ez az egyetlen, a járható út. Az elmúlt évben kilencszáz vizsgálatot végeztünk, és mind negatív lett. Tudjuk, hogy a dopping a sport halála.
– A GYISM-mel milyen a MOB viszonya? Csak mert ez egyfelől nyilván kulcsfontosságú kérdés, másrészt pedig már ismét a kemény nagypolitika.
– A hetedik sportminisztert szolgálom, még ha nem is mindig hívták őket így, Buda Istvántól Jánosi Györgyig. Mint MOB csak akkor működhetünk jól, ha megfelelően dolgozunk együtt az illetékes minisztériummal. És nem csak a pénz miatt, amit onnan kapunk. Ha a miniszter, az első ember jó, akkor az a sportnak is jó.
– A főpolgármesteri kandidáció nem rontott a helyzeten?
– A debreceni tornász-vébén ugyan láttam olyan baloldali képviselőt, aki arrébb húzódott, amikor mellé ültem, de szerencsére nem ez a jellemző. A Magyar Olimpiai Bizottságban vallott ars poeticánk, hogy nem politizálunk. A mostani kormány is bizalommal fordul a sport felé, a költségvetésünket tudtommal megfejelik, hiszen tudják, hogy nehéz évünk lesz.
– Meg hát eleve nem hálátlan dolog az élsportra költeni.
– Fél százalékot fordít Magyarország költségvetése a sportra, és örömmel hallom, hogy ezt a kétszeresére, egyre kívánják felvinni. Most voltam a miniszter úrnál, áttekintettünk mindent, ami lényeges, és említettem neki, hogy nyugodtan támaszkodjon ránk, az élsportolókra például a drogprevencióban is. Jó néven vette, mint minden elődje is persze, hogy nem azonnal pénzért rohanom le, hanem stratégiáról szeretnék beszélni vele.
– Ha már stratégia: elkészült a Fehér könyv, amely elemzést nyújt a magyar sport szinte valamennyi létező szegmenséről. Mondjuk így, nem a MOB áll a középpontjában.
– Hát nem voltunk valami fényesen feltüntetve benne, de úgy látom, hogy a nemzeti sportstratégiában a dolgok már a helyükre kerülnek. Az állami sportvezetők maximálisan számítanak a MOB 155 tagja által képviselt szellemi és tapasztalati tőkére, a tudásunkra és a felelősségünkre.
– Milyen olimpia lesz az athéni?
– Röviden: felejthetetlen, emberi léptékű és méltó a görög hagyományokhoz. Talán markánsabban jelentkeznek a minden szervezőbizottságra leselkedő veszélyek a közlekedésben, a környezetvédelemben és a biztonságban. És a kultúrának valószínűleg egészen intenzív, kiemelkedő szerepe lesz.
– Bizonyára intenzívebb, mint például Atlantában.
– Ezt előre lehet borítékolni. Meggyőződésem, hogy a mai kérdőjelek ellenére nagyszerű olimpia előtt állunk, a mediterrán ember ugyanis fantasztikusan empatikus, képes akár a tökéletes improvizációra is. Ugyanez volt Barcelona előtt is, aztán milyen csodás játékok lettek belőle. A görögök a biztonságra például hatszázmillió dollárt szánnak, ami szeptember tizenegyedike, no meg, ne legyen igazam, de a közeljövő tükrében egyáltalán nem meglepő. Hogy vidámabbat mondjak, görög barátaink kétezer év után végre kitakarították Athént. Ez azért nem kis dolog, lássuk be. És ma már tudják, hogy 1996-ban belegebedtek volna, ha akkor rájuk esik a választás.

A megvalósítható olimpia

– Budapest is belegebedne?
– Amikor ez az Athén nagyjából öt évvel ezelőtt megkapta a játékokat, nem volt jobb helyzetben, mint most Budapest.
– De Athén volt, és megkapta.
– Nálunk elkészült, ugye, a megvalósíthatósági tanulmány, ami alapján sok minden következtetés levonható, ha nem kandidálunk, akkor is sokat profitálhat belőle a város. Olyan, mint egy ember teljes, átfogó egészségügyi vizsgálata. És a végkövetkeztetés is benne van: a nyári olimpia 2012-ben igenis megrendezhető. Aztán persze jönnek az elrettentő hatalmas számok, és a többi, és a többi. A nemzeti és a budapesti fejlesztési program összehangolásával viszont rendkívül feszített módon, de meg lehetne csinálni.
– A Magyar Olimpiai Bizottság elnöke nem is mondhatja az ellenkezőjét.
– Persze, ugyanakkor attól óva intek mindenkit, hogy mindent az olimpia nyakába varrjon. Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy a farok csóválja a kutyát, tudomásul kell vennünk a másik két döntéshozó, a kormány és a főváros szempontjait, de azért ez nekünk is elképesztő vállalkozás lenne. Gondoljunk csak bele: huszonnyolc világbajnokság egyszerre, mert végül is erről van szó. Azt üzenném a döntéshozóknak, hogy legalább ne mondjunk le róla, mondjuk, 2024-ig, az sem lenne kevés.
– Mint Isztambul, ahol a török alkotmány része, hogy addig pályáznak, amíg nem nyernek, és a költségvetés egy meghatározott része is ezt szolgálja.
– Látja, ezért is jó a Török Olimpiai Bizottság elnökének lenni.
– Ahogyan itt az eltökéltségét látom, a magyarénak sem annyira rossz.
– Ne is mondja, januárban műtenek a térdemmel. Nem, nem a korom miatt, tudja, régi vívósérülés, lassan már akadályozott a munkámban, régóta odázom a dolgot, most lesz rá idő. Ha pedig már kétezer-hármat írunk, hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy boldog, békés és gazdag új esztendőt kívánjak a magyar sport valamennyi barátjának.