Az üzletember Athénba vágyik

Ajánlatokban nem volt híján, és szerencséjére Vereckei István szövetségi kapitány és a magyar szövetség is megértéssel fordult feléje, elfogadták, hogy harminchárom esztendősen másra is vágyik az, aki közel három évtizedet töltött el a szerek között.
– Bármerre járok, sokan kérdezgetik hová tűnt Csollány Szilveszter? A tavaszi versenyeken nem indult el, az edzőtermekben csak ritkán látni. Kisegítene?
– Konkrétan mit szeretne tudni?
– Hogy abbahagyta a tornát, vagy csak pihenőre vonult?
– Pihenek egy kicsit, ugyanakkor keresem az utam. A debreceni világbajnokságot követően úgy éreztem, telítődtem, sok volt az a huszonnyolc év, amit ebben a sportágban eltöltöttem, és bevallom, az is megfordult a fejemben, hogy befejezem. Harminchárom évesen már nem sok perspektívát láttam, és mivel elértem mindent, amit el lehet érni, nem is éreztem motivációt. Ugyanakkor az athéni olimpia lehetősége meglehetősen csábítóan hatott. Három olimpián vettem eddig részt, és mindegyik különleges élményt jelentett számomra, a játékok hangulata semmihez sem hasonlítható, olyasvalami, amit minden sportolónak legalább egyszer át kell élnie. Szóval a vágy megmaradt bennem, és úgy döntöttem, amolyan átmeneti időszakot élek az elkövetkező fél évben. Megpróbálom az egzisztenciámat kiépíteni, és épp csak annyira elszakadni a tornától, hogy ne jelentsen nagy gondot a visszatérés.
– Ezt olyan könnyedén mondja, hogy el is hiszem, valóban ilyen egyszerű az egész. Például ahogy elnézem önt, ne haragudjon, de azt kell mondjam, egy kicsit magára szedett…
– Kicsit? Most már jóval öt kiló felett járok, de ismerem a testemet, és azt is tudom, hogy ha eljön az ideje, ezt nem lesz nehéz leadni. Igazából nem ettől tartok.
– Hanem?
– Inkább a fájdalmaktól, attól az érzéstől, hogy mozdulni sem tudok az izomláztól, hogy újra fájni fog a vállam vagy a bicepszem. Nem hiszi el, de alapmozdulatoknál érzem ezt a huszonnyolc évet a karomban. A minap a kislányom ágyát emeltem meg, és úgy beszúrt a bicepszem, hogy azt hittem, elejtem az ágyat.
– Ez nem hangzik túl biztatóan.
– Ugyan, a tornászok élete erről szól. Nézze meg, a fél válogatott sérülten sportol, és igazából ezek a sérülések elkísérnek minket egész pályafutásunk során.

Talán szeptemberben elkezdem a munkát

– Mikor akar visszatérni?
– Ha minden jól alakul, talán szeptemberben elkezdem a munkát.
– De akkor csak egy éve marad az olimpiáig.
– Egy év sok mindenre elég. A görög Dimosztenisz Tambakosz is több mint egy évig nem versenyzett, aztán Szalonikiben egész jó gyakorlattal tért vissza.
– Már megbocsásson, de Tambakosz valamivel fiatalabb önnél.
– És? Én hiszem, hogy akaraterő kérdése az egész. Ha elhatározom, hogy elindulok Athénban, akkor ott is leszek…
– De ahogy ismerem önt, nem lesz mindegy, hogy milyen gyakorlattal.
– Természetesen nem lesz mindegy, ha vállalom a felkészülést, mindenképpen a dobogón szeretnék végezni, bár meg kell valljam, egyre nehezebb a helyzetem. Kapásból hat olyan versenyzőt fel tudok sorolni, aki érmet szerezhet, míg régebben két-három biztos esélyese volt a világversenyeknek. Jordan Jovcsev például elképesztően jó, Tambakosz mögött ott lesz a görög sportdiplomácia, ott vannak az olasz versenyzők, és a kínaiakról még nem is beszéltem…
– Vagyis mérlegel, hogy megéri-e visszatérni.
– Nézze, én úgy érzem, a csúcsra jutottam ebben a sportágban. Voltam olimpiai, világ- és Európa-bajnok, vagyis bizonyítanom nem hiszem, hogy bármit is kellene… Egyszerűen csak nekem, az önérzetemnek lenne fontos, hogy ne nyolcadik hellyel, hanem mondjuk egy éremmel távozzak életem utolsó olimpiájáról.
– A siker hiányzik vagy a versenyzés?
– Ezen igazán nem gondolkoztam. Mindkettő, bár a versenyek előtti gyomorgörcsöket nem kívánom viszsza. De ha már így kérdezte, azt hiszem, leginkább Csollány Szilveszter, a tornász hiányzik. Vagyis inkább azt mondom, ezt a részét nem tudom elengedni az életemnek.
– Pedig, ha jól tudom, nem sok ideje van ezen gondolkozni, hiszen a jelenlegi munkája alaposan leköti a figyelmét és az idejét.
– Igen, ez így van. A családom megint nem sokat kap belőlem.
– Az év elején még titkolódzott a munkáját illetően. Most elárulna részleteket?
– Két fontosabb vállalkozásba fogtam. Egy energiaital-forgalmazó cég, a Megaforce reklámembere, üzletkötője, mindenese vagyok, emellett pedig néhány barátommal, konkrétan Pánczél Miklós egykori tornásszal és Ágh Norbert egykori úszóval Sopronban szeretnénk elindítani egy rádiót, ám az ORTT még nem adott választ a pályázatunkra. Úgy tűnik, egy hónap múlva születik döntés a frekvenciáról.
– És Csollány Szilveszter műsort vezet majd?
– Dehogy! Én a háttérben ténykedem, igyekszem minél több szponzort, hirdetőt megnyerni az ügyünknek, hogy biztosítani tudjuk a rádió működését, egyszerűen csak a létezésünket.

Azt tudom, hogyan kell Csollány Szilveszterként tárgyalni

– Nehéz önt elképzelni, ahogy a divatos öltönyében komoly igazgatókkal tárgyal hatalmas összegekről.
– Először nekem is furcsa volt. És tudja, azt is elismerem: nem tudom, hogyan kell üzletemberként tárgyalni. Nem tanultam, nincs benne tapasztalatom. Ám azt tudom, hogyan kell Csollány Szilveszterként tárgyalni.
– És ez bejön?
– Ahogy eddig tapasztaltam, igen. Ôszinte vagyok, elmondom, mit csinálok és hová tartok, nyíltan beszélek a céljaimról, és valahogy ez a nyíltság kamatozik is.
– Így lenne akkor is, ha nem Csollány Szilveszterként, hanem Kiss Gézaként menne tárgyalni?
– Természetesen számít az is, hogy tornászként megismerhetett az ország. Például az energiaitalunkkal egy szegedi rendezvényen voltunk jelen, és a főszervező nem kért tőlünk pénzt, ami talán a Csollány névnek is köszönhető, de szerintem sokkal többet számított az, ahogyan elbeszélgettünk, megismerkedtünk egymással.
– A habitusát ismerve, gondolom, könnyedén köt új kapcsolatokat.
– Az olimpiai és a világbajnoki győzelmem után rengeteg élménybeszámolón voltam, nagyon sok emberrel beszélgettem. Volt, akivel csak fél mondatot, volt, akivel órákon át, és úgy érzem, ezek a találkozók is nagyon hasznosak voltak a jövőmet illetően.
– Árulja el, élvezi ezt a munkát?
– Nagyon. Nem kell napi nyolc órát egy irodában töltenem, jövök-megyek, szervezek, pörgök, valahogy úgy érzem, kitárult előttem a világ. Sportolóként leszűkül az ember, gyűri a gyakorlatokat, edzőtáborba, versenyekre utazik, nincs ideje és a fáradtságtól kedve sem mással foglalkozni. De most ez megváltozott, vannak vágyaim, elképzeléseim, és ahogy látom, meg is tudom őket valósítani.
– De azért a szíve mégis visszahúzza a tornaterembe.
– Hát ez az! Egyelőre el kell fogadjam, hogy képtelen vagyok kibújni a bőrömből. Belátom, hogy most még nem tudok búcsút inteni a tornának!