Óriás egy partvisnyélen

– Kérem, ne várjanak tőlem már a kikeletkor csodát, elvégre én még csak most tanulok kenuzni! – kezdte igencsak meglepő kijelentéssel a vízen és parton egyaránt Sumákként ismert óriás.
– Ez érdekes, életrajzi adatai szerint 1979-ben ismerkedett meg e gyönyörű, de nehéz sportág alapjaival.
– Igen, majd’ negyedszázada vízen vagyok, ám én teknő alakú hajóban kenuztam világéletemben, most pedig azt várják tőlem, hogy egy partvisnyélen is ugyanúgy teljesítsek.
– Ekkora különbség lenne a régi, széles és az új, keskeny hajók között?
– Akkora, hogy ha zongorázni lehetne a különbséget, egész estés koncertmű lenne belőle a Zeneakadémián.
– Kezdi már "lekottázni”?
– Maradjunk annyiban, mind jobban hozzászokom, s ha nem is az idén, a jövő évi olimpián már profin lapátolok benne.
– Ez azt jelenti, hogy miként tette azt Szöulban és Atlantában, újra csak egyesben versenyez?
– Jómagam párosban is folytatni akarom. Annyira jószívű vagyok, hogy nem akarom elengedni a kis Novák Feri kezét, akit Sydneyben egy olimpiai bajnoki arannyal ajándékoztam meg. A közelmúltban betegségen esett át, többheti edzést kihagyott, ám becsületére legyen mondva, újra próbálkozik. Némi gondot okoz, hogy a délelőtti egyéni edzésen úgy lemarad, hogy olykor a délutáni csoporttal ér ki a partra. Ennek ellenére volt oly bátor, hogy élcelődjön a múlt heti kilencedik helyezésemmel C-1 500 méteren. Pedig én büszke vagyok arra, hogy ebben a számomra tökéletesen idegen hajóban egy világbajnoki erősségű mezőnyben, az egyesbéli kenuzást tekintve, hat év szünet után döntőben tudtam lenni.
– Azért önnel szemben mégsem csak a fináléba jutás az elvárás.
– Rutinos róka vagyok, s úgy okoskodom, nem Szegeden kell jól menni, hanem majd az athéni döntőben. Máskülönben tényleg elégedett vagyok, hisz ezzel az időeredménnyel hajdan vébét lehetett nyerni.
– Gondol még újabb vébégyőzelemre?
– Én minden nap ezzel kelek. Harminchat évesen is ugyanúgy imádom ezt a sportágat, mint amikor tizenhat voltam. Hamarosan kapok a Plastextől egy, az alkatomhoz jobban illő kenut, és Novákkal immár párosban is csak a vékony kenuban tréningezünk. Az én koromban már ritkán csökken a versenyzők súlya, én mégis fogyózni kezdtem, mert idegesített, hogy elsüllyednek alattam ezek a kis "papírhajók”. Tavaly 114 kiló voltam, míg ma százötnél megáll a mérleg nyelve. A karcsúsodás a hobbijaimnak is kedvez: gyorsabban száguld alattam a motorom, és a Mini Morrisomban is jobban elférek.
– Minek tudható be, hogy lassan évtizedek múltán, még mindig Kolonics György és az ön neve fémjelzi a magyar kenuzást? Hol vannak a fiatalok?
– Egy-két tehetséges srác akad, mint például Kronceker vagy Joób, ám a legtöbb talentum tizennyolc évesen felhagy a sportolással, mert nálunk a második helyezettre sem az állam, sem a szponzor, de még a szurkoló sem kíváncsi. Én pedig azt mondom, a jelenlegi legeredményesebb olimpiai sportágunkban a válogatott kerettagoknak is félmillió forintot kellene keresniük, egyszerűen azért, mert ők alakítják legjobban az országimázst.
– Pulai Imrére meddig számíthat még a hon?
– Az a legkevesebb, hogy az athéni olimpiáig gyűröm az ipart. De ha ott megcsípek még egy érmet, a lendületem Pekingig is kitartana. Negyvenegy évesen a hatodik olimpia, az volna a szép.