Tetőtől talpig vörös Nebraska

Egészen addig, amíg tengerentúli életem során el nem jutottam a lélekszám tekintetében viszonylag szerény államba. Előre kellett bocsátanom legalább ennyit ahhoz, hogy megközelítő teljességgel érezhessük át a lakóit manapság ért tragédiát.
Emlékszem, a pirkadattal együtt érkeztünk kocsival Omaha határához, s először azt hittem, káprázik a szemem, és a hajnal rózsás fényei miatt piroslik körülöttünk minden. A házak, a kerítések, az autók, a cégtáblák meggyszínűek, s az utak mentén egyre-másra feltűnő óriásplakátok vörös tábláin ordító betűkkel ez volt olvasható: "Go-go Big Red! – Gyerünk, Nagy Vörösök!". Amikor az omahai McDonald’sba betértünk egy reggeli menüre, kezembe került a helyi World Herald egy példánya, és akkor megvilágosodott előttem minden: az újság címlapján hathasábos színes kép bíborlott – kép a Nebraska Cornhuskers–Ohio State egyetemi rangadóról.
Nebraskában szinte felfoghatatlan méreteket ölt az amerikaifutball-őrület, áthatja, uralja az életet. Proficsapat nincs, a legközelebbi Kansas Cityben (Missouri), több mint 200 mérföldnyire található. A röviden csak Huskersnek (Cornhusker egyébként kukoricamorzsolót jelent) becézett vörös mezeseket buzdító szurkolás "államilag szentesített", szinte vallásos kötelezettségnek tekinthető. A vezetőedző státusa megközelíti a kormányzói tekintélyt és ismertséget, s mi sem jellemzőbb erre, mint hogy az Egyesült Államok washingtoni kongresszusában Nebraska egyik képviselője ma nem más, mint Mr. Tom Osborne, a Nebraska Egyetem hajdani futballmágusa, aki áldásos tevékenysége idején aratott bravúros győzelmeinek köszönhetően élő legendává vált.
Nem mindennapos sportjelenségről van tehát szó, s talán nem érdektelen, ha egy omahai családnál tett látogatást is felidézek. Russel Swanson úr és felesége meghívásának tettem eleget amerikai sportbarátommal, Steve Tobolkával. A házaspár – negyvenes éveikben lehettek –, miközben kávéval és sütivel kedveskedett, büszkén magyarázta, hogy a bajnoki idényben kizárólag piros ruhában járnak mindketten, sőt nemcsak ők, hanem az egész kiterjedt rokonság. Most egy hete, a rangadó alkalmára (amit, még szép, megnyert a vörös gárda) cserélték ki a házuk előtti gyepen az árbocot, s a csúcsán a hatalmas vörös lobogót. Rajta éles fehér betűkkel a Go-Go Big Red, s alatta egy felirat: "We are No.1", azaz "Mi vagyunk a legjobbak". A házat, akár egy múzeumot, szintén körbemutatták: az ágyneműk, az asztalterítők, a függönyök, a zsebkendők mind-mind pirosak, s ilyen természetesen az étkészlet, a lábosok, a pongyola, az ingek-gatyák, a zoknik…
Ámultam, hogy a futballmánia miként képes ennyire magával ragadni még az ilyen, egyébiránt jóravaló embereket is. Meséltek azután egy korábbi papjukról, akit áthelyeztek Iowába. A derék páter kovácsoltatott magának egy díszes ereklyetartót, feldíszítette a Big Red csillagainak képével, hogy mérkőzéseik előtt új helyén is méltóképpen fohászkodhasson a győzelmükért.
Távozásunk előtt, búcsú gyanánt, feltárták Swansonék a fürdőszobájukat is. Nemrégiben kapták meg új piros fürdőkádjukat és WC-kagylójukat… "Óriási! – ujjongtak. – S nézzen ide, még ez is járt hozzá!"
Mint valami kitüntetést, tartottak elénk egy vaskos toalettpapír-tekercset. Minden egyes perforált szelvényére égő piros betűkkel ezt nyomtatták: "Go-go Big Red! – GYERÜNK, NAGY VÖRÖSÖK!" Ez egy futballcsapat buzdításában ugyan szokványos szöveg, eredeti rendeltetését illetően azonban – én úgy véltem legalábbis – mintha kissé bizarr lenne…
Mindezek után azt kell elképzelni, hogy a szeretet melegét hordozó karácsony előtt beütött a krach Nebraskában. Emelkedett ünnepi hangulatról egyáltalán nem lehet beszélni sem fővárosában, Lincolnban, sem Omahában – sehol. A lehangoltság, a bizonytalanság őrli a lelkeket. A fenyőillattól áradó, arany fényekben tündöklő bevásárlóközpontokban megtörtént az, ami előtte még soha: alig fogynak a Nebraskai Nagy Vörösök logójával díszített mezek, kulcskarikák, nyakkendők és kutyaeledelek, továbbá a WC-kagylók, törülközők sem, s alkalmi vendégek lézengenek csupán a vezérszurkolók máskor népszerű törzshelyén, a Quarterback Lounge étteremben is.
Mi történt?!
A Nebraska Cornhuskers ötszörös országos bajnok együttese, amely
1997-ben szenzációs, százszázalékos sikerrel nyerte el a bajnoki címet (13 meccsen 13 győzelem) edző nélkül maradt: Steve Pederson, az egyetem sport- és testnevelési igazgatója felmondott Frank Solichnak, akit pedig még maga a legendás Osborne jelölt ki utódjául.
Az olvasó nem téved, ha az őszi idénygondokat előidéző okaira vezeti vissza a drasztikus lépést. Bár ezzel együtt több mint figyelemre méltó az indok, még akkor is, ha tudjuk: a boldogság – s ugyanígy persze a boldogtalanság is – csupán összehasonlítás kérdése. Az igazgató annak ellenére hozta meg szigorú döntését, hogy a Nebraska őszi mérlege sok együttest elégedettséggel, sőt egyeseket bizony kifejezetten hálával töltene el, eddigi meccseiből ugyanis kilencszer diadalmaskodott, s három vereséget szenvedett a nemzeti elitben (Big 12 Conference).
Az egyetem és igazgatójának igényességére jellemző, amit az ünneprontó ítéletet meghozó Pedersen nyilatkozott a sajtónak: "Nem tűrhetünk el olyan teljesítményt, amely középszerűséggel fenyegeti sportágunkat."
Mennyire relatív minden! Labdarúgó-válogatottunk Észtország elleni utolsó meccsén, novemberben négyszázvalahány szurkoló vacogott a lelátókon. A vereség után búsan bandukolva hazafelé, mennyire erős vágyakozással áhítoztak valamiféle szerény, elfogadható középszerűség után…!