Néha még a józan ész az úr

Ha valaki úgy a kilencvenes évek elejéig nem hallott a katari sportról, azon belül a katari labdarúgásról, ne magát hibáztassa. Az olajban utazó országban csak az elmúlt század utolsó évtizedében ismerték fel, a sport nem csupán egy-két ember szórakoztatására megfelelő, hanem tökéletesen alkalmas az elszigetelődés feloldására, marketingcélok megvalósítására, az ország nemzetközi el- és megismertetésére, valamint a turizmus fellendítésére. Követendő példában nem volt hiány (elég, ha csak Monacóra utalunk), pénzben sem, úgyhogy a szervezőgépezet gyorsan be tudott indulni.

Romário volt az első fecske

Az első jegyzett sportesemény az 1993-as férfi teniszverseny volt (a centerpályát a wimbledoni mintájára építették fel), majd jöttek sorban a világ többi részén elfogadott sportágak. Hirtelen lett a kerékpárosoknak katari körversenyük (ugyanaz a cég szervezi, mint a Tour de France-t és a Dakar-ralit), megjelent a golfozók European Tourja, és az idén már a MotoGP mezőnyét is vendégül láthatja az ország.
Csak éppen a futball nem akart lendületet venni. Igaz, választék híján ez nem is olyan egyszerű, hiszen még ma sincs 3000 igazolt játékosa Katarnak… Pénz azonban volt, futballőrült gazdag ember is akadt (például az egykori koronaherceg, Dzsaszim bin Hamad el-Tani sejk), kezdődhetett tehát a szervezés. A világ azonban csak 2003-tól figyelt igazán Katarra, attól kezdve ugyanis sorra érkeztek a levezetni vágyó sztárok az országba. Az egyik első fecske Romário volt (a brazil márciusban írt alá 2.5 millió euróért, de három mérkőzés után összecsomagolt, és a háborútól való félelmében meg sem állt hazáig), majd tavaly nyáron következett a nagy invázió.
Hamincon felüli, nem feltétlenül csúcsfutballra, sokkal inkább hatalmas gázsira és kellemes labdázgatásra vágyó (egykori) sztárok érkeztek a Q-League-be, az illetékesek abban bíztak, hogy Gabriel Batistuta, Claudio Caniggia, Stefan Effenberg, Frank Leboeuf, Mario Basler, Fernando Hierro vagy éppen Pep Guardiola egy-egy mozdulatától ezrek kapnak kedvet ehhez a sportághoz.

Csak éppen acélos válogatott nem volt még mindig, ráadásul már zajlottak a 2006-os vb selejtezői is (a nyitányon Irán rúgott hármat Katarnak), így cselekedni kellett. Az ezeregy éjszaka csodákkal teli korszaka már tovatűnt, tehetségeket nem lehetett előhúzni a varázssipkából, valamit viszont tenni kellett. Azért a spanyolviaszt nem kellett feltalálni, elég volt kölcsönkérni a megfelelő receptet más szakszövetségektől.
A kulcsszó a honosítás volt. A súlyemelőknél bejött (2001-ben a Jani Marcsokovként megkeresztelt bolgár emelő Szaid Szalem Dzsaberként lett világbajnok +105 kg-ban, míg 2003-ban az ugyancsak bolgár Angel Popov Asszad Szaif Aszad néven már Katarnak nyert aranyat a vb-n 105 kg-ban), az atlétáknál szintúgy (Párizsban a néhány héttel a vb előtt még Stephen Cheronóként ismert Szaif Szaid Sahin 3000 akadályon Kenya helyett már új hazájának szerzett aranyérmet), miért ne sikerülhetett volna ugyanez a futballistáknál is? Szabályba ütköző akadály – akkor – nem volt, csak meg kellett találni azokat a játékosokat, akik nem szerepeltek eredeti hazájuk válogatottjában, és hajlandóak felvenni a katari állampolgárságot.
Miután a világon talán a brazil válogatottba a legnehezebb bekerülni, a katariak az ötszörös világbajnok országából érkezők között néztek körül, és az már csak természetes, hogy találtak is megfelelő alanyokat. Az Európában ismert, de a selecaónál mellőzött futballisták közül Aílton (Werder Bremen) és Dédé (Borussia Dortmund) a legismertebbek közé tartozik, nem meglepő, hogy ők (no meg amúgy árukapcsolásként az utóbbi fivére, Leandro) kapták az első ajánlatokat. Aíltonnak például hatéves szerződést kínáltak (már az is nonszensz, hogy az állampolgárságot időhöz akarták kötni…), a Bundesliga góllövőlistájának vezetője egymillió eurós aláírási pénzt, valamint évi 400 ezer eurós fizetést kapott volna.

"Nem a pénz a döntő tényező – mondta az ajánlat tanulmányozása után Aílton. – Brémában jó pénzt keresek, és a Schalkénál sem lesz ez másképp. Ha Brazília nem számít rám a kétezer-hatos világbajnokságon, akkor másik utat kell találnom, hogy eljuthassak a tornára."
A FIFA elöljárói már ekkor ráncolták a homlokukat, de Sepp Blatter elnök sürgetése ellenére – "Ezen törekvések ellentmondanak a labdarúgás szellemének. Sürgősen megoldást kell találnunk, ez mindennél fontosabb" – vélte Blatter – a bürokratikus gépezet még nem lendült mozgásba. Az már aggasztóbb jel volt, midőn a brazil különítmény március 8-án megérkezett Katarba, hogy aláírja a szerződését a szövetséggel. A lavina azonban kisebb csoda hatására mégsem indult el, a felek nem írták alá a megállapodást – holott lehetőségük éppenséggel lett volna rá, hiszen 16 órát tárgyaltak egymással –, és most már erre nem is lesz módjuk. Manfred Höner, a katari szövetség német technikai igazgatója a tanácskozást követ napokban határozta meg a szerződések szentesítését, csakhogy időközben Blatter erőteljesebben "dörrent rá" embereire, akik végre cselekedtek.
Összeült a FIFA sürgősségi bizottsága, és úgy döntött, nem nyit új korszakot a labdarúgásban, inkább megakadályozza, hogy pénzért összevásárolt válogatottak tusakodjanak egymással a nagyvilágban. A honosítási eljárást megszigorították, és várhatóan erre áldását adja a FIFA végrehajtó bizottsága is.
Végre egyszer nem a pénz, hanem az ész volt az úr. Ma már ezt is meg kell becsülni…