Egy festőművész Pisából

Aldo Dolcetti remek eredményeket ért el a Bp. Honvéddal az őszi idényben – hogy mást ne említsünk, egyedül a kispestiek tudták legyőzni az idényt első helyen záró Újpestet –, ám ennek ellenére csendes, visszafogott ember, a Honvéd-szurkolók kedvence, s nem véletlenül: a csapat működési feltételeit és játékosállományát tekintetbe véve a Budapest Honvéd őszi idény végi hatodik helyezése várakozáson felüli.

– Hol tölti az ünnepeket?
– Természetesen odahaza, Pisában, a családdal – válaszolta egy mosoly kíséretében Aldo Dolcetti. – Rám fér, hogy végre a gyerekekkel is együtt legyek egy kicsit. A lányom hat-, a fiam pedig tízéves.

– Mikor látta őket legutóbb?
– Azért nem olyan régen. Eljöttek meglátogatni.

– És jól érezték magukat Budapesten?
– Jaj, nagyon. De tudja, hogy van ez, egy gyerek viszonylag könnyen alkalmazkodik a körülményekhez. A fiamnak, például, nem kellett félóra, és a Millenáris Parkban már együtt focizott a magyar gyerekekkel. Látja, többek között ezért is fantasztikus a labdarúgás: olyan embereket hoz össze, akik nem beszélik egymás nyelvét, a pályán mégis megértik egymást.

– Apropó, megértés. Hogy áll a magyarral?
– Sokszor úgy érzem, már egészen jól megy, aztán beszélek valakivel, és azonnal elszáll az önbizalmam.

– Nehéz a nyelvünk?
– Igen, de szép is egyben. Legalábbis nekem tetszik, rendkívül dallamos nyelv a magyar.

– Érdekes, pedig ezt éppen az olaszra szokták mondani.
– Tudom, de szerintem a magyar is ilyen. Nagy célom, hogy megtanuljak rendesen kommunikálni, most ezen dolgozom. Olyannyira komolyan veszem, hogy még az ünnepek alatt is ezzel gyötröm majd magam: kaptam kölcsön néhány magyar nyelvű gyerekkönyvet, hazaviszem őket Pisába. Jó móka lesz majd a gyerekekkel együtt olvasgatni.

– Milyennek képzeljem el odahaza, a családja körében? Ezt azért kérdezem, mert amit eddig láthattunk önből, abból csendes, megfontolt, visszafogott ember képe alakulhatott ki Aldo Dolcettiről. Jól látom?
– Ha csak két véglet van, és a másik egy örökké a társaság középpontjában lévő hangos, izgága ember, akkor igen, de szerintem azért vannak fokozatok. Én például nagyon szeretek beszélgetni, ismerkedni, de az is igaz, hogy bizonyos szinten – és ez elsősorban a munkámra értendő – szeretek a háttérben maradni. Ilyen voltam, amikor még aktívan fociztam, és edzőként is ezt az utat járom: hiszek a megfigyelésben és a meghallgatásban.

– Ezt hogyan kell érteni?
– Ha az ember egy kicsit kívülálló tud maradni, jobb rálátással szemlélheti az eseményeket, és a környezetének a véleményét is képes megfelelően kezelni. Persze arra is vigyáznom kell, hogy ne legyek túlzottan kívülálló, mert az viszont a visszájára sülhet el. Ha az iménti kérdésében arra célzott, hogy én mégiscsak inkább vagyok ilyen, azt a saját hibámként könyvelném el.

– Nem, erről szó sincs. Csupán az tűnt fel, hogy egészen másként viselkedik, mint ahogy azt a szakmájában idehaza tevékenykedőktől megszoktuk…
– Lehet, de ezt ön bizonyára jobban tudja.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy nincs véleménye rólunk? Árulja el: milyennek lát bennünket?
– Sokat gondolkodtam, mielőtt eldöntöttem, hogy Magyarországra jövök dolgozni. Előtte egyáltalán nem ismertem az önök hazáját, s bár nagy kalandnak és persze kihívásnak tartottam az egészet, a környezetemben akadtak, akik féltettek. Tudja, mint minden országról, az önökéről is van kialakult kép az átlag olasz emberben, amit ha néhány szóban kellene összefoglalnom, akkor a kommunizmus, a szegénység és a Budapest témakörben kell gondolkozni. De ezek előítéletek, miként velünk szemben is annak tartom a spagettit, a pizzát és a maffiát. Igyekeztem nem odafigyelni ezekre a véleményekre, inkább magam akartam megtapasztalni Magyarországot és a magyar embereket. Vannak kedvenc helyeim, tetszik az itteni kultúra, de leginkább a magyarokban rejlő motivációt és kreativitást értékelem: érzem önökben a fejlődni vágyást, hogy szeretnék megvalósítani magukat, s ez szerintem közel áll az olasz mentalitáshoz.

– Úgy látom, nagyon is érdeklik az emberek.
– Igen, egész életemben velük foglalkoztam. Szeretem megragadni a fontos pillanataikat, talán ezért is érdekel annyira a festészet. Ezek a dolgok – itt bennem – összefüggnek.

– Jól hallottam: fest?!
– Igen, jól hallotta: festek.

– Ez meglepő… Ez eddig nem derült ki önről… S egy futballedző számára mit jelent a festészet?
– Önkifejezést. Odahaza olyan furcsa futballistának számítottam, aki szabadidejében a vászon elé áll, és megpróbálja kifejezni az érzéseit. Sokat festettem, Olaszországban kiállításom is volt.

– Ezt komolyan mondja?
– Igen. Sőt adtam is el képeket, volt, amelynek a bevétele jótékony célt szolgált.

– Nálunk is fest?
– Nem lenne rá időm, ezért nem is hoztam magammal a készletemet. Ám ha mégis olyan hangulatban vagyok, akkor leülök rajzolni. Ahhoz nincs szükségem ecsetre és vászonra.

– Mit rajzol?
– Elsősorban embereket.

– Ezzel nem lepett meg… Jól sejtem, ha a foci nem jött volna közbe, akkor művészként élné mindennapjait?
– Lehet, bár ez olyan adottság, tehetség, amellyel komolyabban sohasem foglalkoztam, mert számomra mindig is a foci volt az első. Kiskorom óta ez tölti ki a napjaimat, el sem tudom képzelni másként az életemet. ---- – Milyen volt gyerekként a Juventusnál felnőni?
– Óriási. Mindössze tizenhárom éves voltam, amikor odakerültem, de már akkor tudatosították bennem, hogy nekem semmi más dolgom nincs, mint az, hogy a lehető legjobban futballozzam. Fantasztikus körülmények között készülhettem, a szerelésem mindennap kimosva, a cipőm pedig kipucolva volt odakészítve az öltözőben a helyemre. Tudja, Olaszországban labdarúgó számára sokkal több a lehetőség, jobb a gazdasági háttér, a játékosok szinte már el vannak kényeztetve.

– Elképzelem, milyen arcot vágott, amikor körülnézett Kispesten…
– Semmit nem látott volna rajtam. És nem azért, mert bármit palástolni akarnék. Az az elvem, hogy a körülményekhez kell alkalmazkodni, és annak is meglehetnek az előnyei, hogy itt mindenért sokkal jobban meg kell dolgozni. A munka, amit elvégzünk, elsősorban mentális szinten van, ha ott sikerül megtalálni a motivációt, akkor az adott körülmények között igenis lehet sikeres az ember.

– Hozzászokott az itteni viszonyokhoz?
– Nem! De nem is ez a célom. A körülményektől függetlenül szeretnék jól dolgozni. Az edzői munka nehéz, de szép és lenyűgöző is egyben: mindig lehet haladni, építkezni.

– De azért lássa be: nem baj, ha megvan hozzá a megfelelő anyagi háttér.
– Ez igaz, ám hiába a pénz, ha rosszul használják. Azt tapasztalom, hogy Magyarországon is él az az általános elv, amely szerint a pénzből jó játékosokat kell venni. Ezzel szemben én azt vallom, hasznosabb a létesítményre, a szervezeti felépítésre, az utánpótlás-nevelésre költeni többet, és esetleg tíz közepes képességű játékosból csapatot csinálni, mintsem hogy tíz sztár elvigye a teljes költségvetést. Legalábbis hosszú távon mindenképpen, és önöknek most erre kellene koncentrálniuk, nem pedig azt követelni, hogy a válogatott jusson ki a világbajnokságra. Miért? Hogyan? Mire fel?

– Azt kell mondanom, igaza van: talán azért, mert kívülállóként jobban lát bizonyos dolgokat, mint mi. Bizonyára ezért is kedvelik annyira Kispesten.
– Tudja, van egy olasz mondás, amelynek a lényege: két szó, a stella és a stalle között látszólag annyi a különbség, hogy két betű megcserélődik, a jelentésük mégis nagyon más: az első csillagot, a második istállót jelent, s nagyon könnyű az egyiktől eljutni a másikig… Úgy tudom, a magyar nyelvben is van két olyan szó, amely hangzásra hasonlít egymásra, ám két végletet fejez ki: a csoda és a csalódás. Azért kell dolgozni, mégpedig kellő alázattal, hogy az utóbbit elkerüljük…

– Ez egyfajta útmutató is lehetne a magyar emberek számára.
– Nem feltétlenül annak szántam, de örülök, ha bárki elgondolkozik rajta.

– Olaszként mennyire él közöttünk "magyarul"?
– A szándék megvan bennem. Természetesen nem szeretnék elszakadni Olaszországtól, de megpróbálom megérteni az itteni gondolkodásmódot, és óhatatlanul önökhöz hasonlóan élem a mindennapjaimat: felkelek, eszem, iszom, dolgozom, pihenek, kikapcsolódom. Mint bárki más Magyarországon.

– Miként vélekedik a konyhánkról?
– Szeretem. Jól főznek, finomak az ételek. A leveseiket imádom, és a boruk… Hát az tényleg fenséges.

– Egy olasz szájából ez többet ér holmi egyszerű dicséretnél.
– És higgye el, nem udvariasságból mondtam. Pedig ahonnan én jöttem, Pisa és Toscana környéke a chianti hazája, így van viszonyítási alapom.

– Teljesen úgy beszél, mint aki hosszú távon szeretne berendezkedni nálunk. Igazam van?
– Nem tagadom, jól érzem itt magam, de nem tudhatjuk, mit hoz a jövő. Most Magyarországon dolgozom, s amíg ez így lesz, addig ennek a kihívásnak akarok a lehető legjobban megfelelni. De azt nehéz lesz a családomnak megmagyarázni, miért olvasgatok magyar nyelvű gyerekkönyveket az ünnepek alatt… ---- A Honvéd olasz szakvezetője elmondása szerint meghatódva lépett be annak a stadionnak az öltözőjébe, ahol egykoron Puskás Ferenc és Bozsik József vetkőzött-öltözött. Azt viszont még mindig nem érti, hogy ha egy ország labdarúgásának ilyen legendái vannak, akkor az a csapat, amelyben ők játszottak, miként süllyedhet ilyen körülmények közé.

"Véleményem szerint máshol ilyesmi nem fordulhatna elő, szerintem az országnak kötelessége lenne segíteni, támogatni egy ilyen létesítményt – magyarázta kissé indulatosan Aldo Dolcetti. – Hogy itt mégsem így van, abból leszűrhető, hogy jelenleg mennyire fontos a labdarúgás Magyarországon. Ha ilyen alapdolgokkal nem foglalkozik senki, akkor mi jogon kéri számon bárki, hogy a csapatok kiesnek a kupákból, vagy hogy a válogatott egyetlen nagy tornára sem tudja kvalifikálni magát. Hadd kérdezzem meg: miként lehetséges, hogy Puskás Ferenc megsegítésére eljön a Real Madrid játszani, a mérkőzésen sárga mezben lépnek pályára a hazaiak, az eseményhez pedig semmi köze nincs egykori magyar csapatának, a Honvédnak. Írja csak le, hogy kívülállóként nézve én ezt szégyennek tartom."