Megvan a szurkolók szövetségi kapitánya

Sport utca, szerda délután. BKV–Fradi „kettő” edzőmeccs, nyolc néző. A zöldeknél a bal oldalon: Nyilasi Tibor. A műfüves pálya sarkában: Nyilasi Tibor.
Apa és fia.

A fiú fut, szerel, ütközik, a mögötte játszó, nála húsz évvel idősebb Keller József biztatja, segíti, nyugtatja, ha egy apróbb hiba becsúszna – de erre nincs is szükség, a kis „Nyíl” remekül játszik. Hátul nem mennek el mellette, elöl ő megy el mindenki mellett, a kapus is fekszik, elegáns gurítás: gól!
Az apa (a hetvenszeres válogatott, az ezüstcipős, az Európa-válogatott, játékosként és edzőként is bajnokságot, kupát nyert a Fradival) nem üvölt, nem ugrik az égig, nem rázza az öklét, csak a tekintetén látszik, milyen boldog. Boldogabb, mint amikor őt ünnepelték.
– Kérdezzen csak nyugodtan – mondja Nyilasi Tibor, mármint az idősebb. – Már ha nem zavarja, hogy közben a játékot figyelem. Nehéz szegénykémnek, ezzel a névvel.

– Látszik rajta, vagy az öccsén, Bálinton, hogy Nyilasi gyerek? Lesz, lehet belőlük futballista?
– Erre nem tudok, nem is akarok válaszolni. Tibi most ugye itt van a juniorok között, Bálint a tizenhat éven aluliaknál játszik, szintén a Fradiban, Zsinka János az edzője. Azt mondanám inkább, ha mindenki annyira imádná a futballt, mint ez a két gyerek, ha mások is ennyire rajonganának érte… Nem is érdekli őket semmi más.

– Szerencsésebbek, mint mi. Van sporttévé, több csatorna is, naponta láthatják a legnagyobb csillagokat.
– Ez igaz. Vagy… Éppen ellenkezőleg. Mert mi gyerekként nem láthattuk ugyan a sztárokat, de volt grundunk, és napestig játszottunk. Az Úttörő-stadionban, ahol gyerekként kezdtem, hetente csak két edzésünk volt, de a többi nap is játszottunk órákon keresztül. Sőt tréning után is, amíg be nem esteledett, csak fociztunk és fociztunk. Nekünk nem kellett mozgáskoordinációs gyakorlat, nem kellett oktatni a három a kettő elleni játékot – a grund megtanította ezeket, és rákényszerített, hogy mindent kihozz magadból. Amikor az argentinok itt jártak, a kapitány, José Pekerman mondta, a magyar futballból kihalt, ami miatt a világ csodálta: a játékosság. Ez szíven ütött. És ezt már nehéz lesz visszahozni, pedig ahol széles tömegbázisra épül a futball, tizennégy éves korig szinte csak a srácok közé dobják a labdát, a futball alapjait ugyanis a játék közben tanulják… Szép volt, Tibi, ez az, fiam!… Bocsánat, hol tartottunk?

– Olvasóink szavazatai alapján toronymagasan ön az ideális kapitány. A szavazók több mint a fele önre voksol, csaknem ötven százalékkal előzi meg a második helyezettet…
– Mindig hálás leszek a szurkolóknak, sokan mellettem, a csapatom mellett álltak a nehezebb időszakban is.

– Mindenki azt kérdezi: elvállalná?
– Tudom, de ugyanezt tízmillió embertől kérdezhetné – amíg nincs elnökség, nincs MLSZ, fölösleges bármiről is beszélni.

– Talán tudja, hogy sokan legyintenek: a „Nyíl” óvatos, nem megy bele kockázatos dologba…
– De jó, hogy ezt szóba hozza! A már említett Úttörő-stadionból a nagy Fradiba kerültem, tizenöt évesen a tizenhét évesek közé: vállaltam, pedig megéghettem volna. Hetvenháromban, tizennyolc esztendősen betettek az Albert Flórián fémjelezte első csapatba: vállaltam, megálltam a helyem. Húszévesen válogatott lettem, játszhattam sok híres játékos, nagycsapat ellen: sohasem hátráltam meg. Aztán… A vasfüggöny mögül érkezve, ahogy Ausztriában mondták, gumicsizmában, klottgatyában megérkeztem Bécsbe, egy kukkot nem beszéltem németül: mégis belevágtam, és sikereket értem el. Nem voltam még harmincöt, amikor mindenféle gyakorlat nélkül a Fradi edzője lettem, kupát és – ismeretlen gyerekekkel tizenegy év után – bajnoki címet nyertünk, zsúfolt lelátók előtt játszva, pedig a rajtnál attól féltek, kiesünk. Kihívás nekem az utánpótlásnál dolgozni, de a Sport1-et is mondhatom, ott sem tudtam, mi vár rám, de talán a képernyőn sem vallok szégyent. Ezzel együtt nem tagadom: annyi csalódás ért, vagyok anynyira tapasztalt, hogy óvatos legyek. S aki mindez után azt mondja, hogy félek a kihívástól… Ezek a tények önmagukért beszélnek.

– Az említett esetek közül sokszor nem volt vesztenivalója, és az utóbbi években mindig nemet mondott…
– Ne is folytassa! Kétévente velem riogatnak mindenkit, de hadd mondjak valamit. Vannak edzők, akik rengeteget tesznek azért, hogy a futballunk jobb legyen: az utánpótlásban. Kis pénzért, nagy alázattal. És itt talán még nagyobb a felelősség, mint a kapitánynak. Nem magamra gondolok, de higgye el nekem, ott is dolgoznak értékes emberek, vannak jó gondolatok, sokan megérdemelnék, hogy odafigyeljenek rájuk. Hogy csak annyit mondjanak nekik: de jó, hogy itt vagytok. Csak hát… Az utánpótlásban dolgozva nehéz az újságok címlapjára kerülni. ---- Azt tehát már tudjuk, hogy olvasóink Nyilasi Tibort látnák legszívesebben szövetségi kapitányként, ám mi arra is kiváncsiak voltunk, hogy a honi szakemberek és játékosok hogyan fogadnák – amint az Angliában már elterjedt – John Gregory kinevezését.

Gellei Imre, a Ferencváros vezetőedzője, korábbi szövetségi kapitány: „Szerintem nem nekünk, edzőknek kell ezt eldöntenünk. Lehet akár névtelen is az új kapitány, elfogadom majd, a lényeg, hogy jó legyen a magyar válogatott. Egyelőre elnökség sincs, de lesz majd egy testület, amely felelőséggel nevezi ki az új kapitányt, nekünk, klubedzőknek pedig az lesz a dolgunk, hogy támogassuk őt.”

Dajka László, Zalaegerszeg korábbi vezetőedzője: „Én mindenképpen magyar kapitányt támogatnék. Nem tudom, hogy marketing szempontból mit jelentene, de tudomásom szerint az utóbbi néhány évben nem gyakorolta a szakmát, és úgy érzem, nem valószínű, hogy jobb szakember lenne, mint néhány magyar jelölt.”

Urbán Flórián, a REAC vezetőedzője: „Nagyon tisztelem John Gregoryt és az angol labdarúgást, de szeretném azt is, ha a döntéshozók tisztelnék a magyar edzőket, és magyar kapitányt választanának. Azt gondolom, a magyar labdarúgókat a magyar edzők ismerik a legjobban, semmi értelme tehát a külföldi kapitánynak. Üzleti szempontból biztosan jó lenne, de bízom benne, a döntőhozók tisztelik a honfitársaikat, s tudatában vannak annak, hogy egy hazai szakember képes lenne ütőképes csapatot kialakítani. ”

Király Gábor, 63-szoros válogatott kapus: „Edzésen kérdezték tőlem a csapattársak, hogy tényleg ő lesz-e a kapitány, de nem tudtam nekik erről semmit sem mondani. Szerintem Magyarországon is van legalább három-négy olyan szakember, aki alkalmas lenne a kapitányi posztra, csak az emberek türelmetlenek, és azonnali sikert akarnak. Pedig Lothar Matthäus jó úton járt, tervei voltak, és kitartott a válogatott mellett. Kérdés, hogy John Gregory miként viselné azt a sok támadást, amellyel Lothar Matthäus szembesült.”

Juhász Roland, 16-szoros válogatott: „Nehéz kérdés… Nem sokat tudok John Gregoryról, és az ember munka közben ismeri meg igazán az edzőjét, ráadásul még nem is biztos, hogy ő lesz a kapitány. Tudom, otthon sokan szeretnének külföldi edzőt, viszont én nem tennék különbséget külföldi és magyar szakvezető között. Azokról a magyar edzőkről, akikkel a pályafutásom során eddig találkoztam, csak pozitív véleményem volt.” ---- Tekintettel arra, hogy a helyezések az utóbbi napokban már mit sem változtak – csak az amúgy is vezető Nyilasi Tibor növelte az előnyét –, lezártuk az NS olvasói szavazását arról, hogy a szurkolók kit látnának szívesen szövetségi kapitánynak. Nos, a szavazóknak jóval több mint a fele voksolt a népszerű „Nyílra”, s markáns szavazatszámot rajta kívül csak az U21-es csapattal sikeres Róth Antal kapott. A többiek mind tíz százalék alatt végeztek, ideértve a bedobott külföldi nagy neveket is. Íme a szavazásunk végeredménye:

Nyilasi Tibor: 58%
Róth Antal: 11%
Berti Vogts: 6%
Miroslav Blazevic: 5.5%
John Gregory: 5.5 %
Egervári Sándor: 5%
Martti Kuusela: 5%
Xabier Azkargorta Uriarte: 2%
Arie Haan: 1%
Uwe Rapolder: 1%