A sport kiválasztottja

A 32 esztendős Siti Bea azt tervezte, hogy az idény végén viszszavonul – mondjuk úgy, hogy a Cornexi az utolsó bajnoki mecscsén még éremért harcol, esetleg ismét eljut valamelyik nemzetközi kupa végső szakaszába.
Ebből már nem lesz semmi.
A csapat nem jutott be a legjobb négy közé a bajnokságban, és az EHF-kupában is megállította a címvédőt a Podravka Koprivnica. Ha Siti Beáta ott lehetett volna a társai között, talán minden másképpen alakul.
De nem lehetett ott.

Alighanem van abban valami sorsszerű, hogy éppen a Dunaferr ellen jött el a fájdalmas búcsú. A csapat ellen, amelyben a legnagyobb sikereit aratta.
„Hiszek a sorsban, ha nem is annyira, mint a húgom, aki tarot-kártyával kel és fekszik – mondta Siti Beáta. – Hiszek abban, hogy semmi sincs véletlenül. Egy ilyen sérülés sem. Az ember mindig keres jeleket, amelyeknek aztán lehet, hogy van közük ahhoz, ami történt, de az is lehet, hogy csak belemagyarázza. Nekem is eszembe jutott, hogy miért éppen úgy és miért éppen akkor. Például bevillant, hogy Csata Panna éppen aznap ünnepelte a születésnapját…”
Az ifjú Panna édesapja a volt újvárosi jégkorongozó, Csata Csaba.
Megint a Dunaferr-vonal.
S nem csupán Csata Csaba okán, hiszen Siti Beáta Balogh Beával, Panna édesanyjával nemcsak Székesfehérvárott, hanem Dunaújvárosban is káprázatos sikereket ért el.

„Ahogy a padon üldögéltem, a meccs után odajöttek hozzám a dunaújvárosiak, azt kívánva, ne legyen súlyos a sérülésem, de az ember úgy van vele, hogy már az első pillanatban megérzi, ha valami nagy baj van. Lehet, hogy csak így, utólag magyarázom bele, de úgy emlékszem, egy pukkanást hallottam. Az volt a probléma, hogy csak az elöl lévő lábammal tudtam rendesen kitámasztani, mert az egyik kilépő védő meglökött, és a hátul lévő lábam hátranyekkent.”

A műtét előtt még kártyázott

Abban a pillanatban nem tudatosult – nem tudatosulhatott – benne, hogy mekkora a baj.
Mindenki reménykedett, hogy hamar felépül, jöhet a következő edzésre, a fontos találkozókra.
„A meccs után bementünk a kórházba, ahol doktor Abkarovits Géza megvizsgált. Rendes volt, bejött késő este a rendelőbe. Amikor először megtapintotta a térdemet, azonnal mondta, hogy nem tartja semmi. A többi vizsgálat mind megerősítette a diagnózist. Elszakadt az első keresztszalag. Nem volt kellemes érzés, de akkor még nem fájt annyira, viszont a műtétet követő pénteki napot az ellenségemnek sem kívánom. Az operáció napján este tízig kártyáztunk a párommal a kórházi ágyon, de másnap azt éreztem, hogy valaki kalapáccsal folyamatosan veri a térdemet. Hála Istennek volt a kórházban egy nagyon kedves ápolónő, aki betöltött egy adag Algopyrin-Demalgon injekciót. Kérdezte, hogy allergiás vagyok-e valamire, mondtam, nem tudom. Aztán elkábultam. Szerencsére amire felébredtem, elmúlt a hatalmas fájdalom, ráadásul jöttek a szüleim meg a rokonok látogatni, úgyhogy nem maradt időm komolyan búslakodni.”

A seb begyógyul, de a lélek...

A beteg jobb térd már nem fáj. Ott van rajta egy nagy kötés – rálépni, persze, még nem lehet –, húszpercenként rákerül a hatalmas jégtömlő, ilyenkor a sportoló tétlenségre kárhoztatott. Ez a legszörnyűbb érzés egy olyan embernek, akinek lételeme a mozgás. Arról nem is szólva, hogy a térd majd meggyógyul, a lélek azonban csak nehezen dolgozza fel, hogy valaminek visszavonhatatlanul vége.

„Visszatérve a sorsszerűséghez, azt mondom, valaki odafenn nagyon vigyázott rám, hogy ennyi időn keresztül megúsztam súlyosabb sérülés nélkül. Voltak másfajta bajaim is, de egy bokasérülés, az semmi, azt vígan, dalolva elviseli az ember. Volt, hogy megsérült a vállam, de egy ilyen kemény sportágban ez meg sem kottyan. Szerencsére a térdemnek eddig nem esett nagy baja. Láttam néhány kézilabdást a pályafutásom során, akik nagyon megszenvedtek a térdükkel. Egyébként nekem egész egyszerűen kézilabdáznom – kellett. Nem én választottam a kézilabdát, a kézilabda választott ki engem. A nagynéném és a nagybátyám is játszott, nem volt kérdés, hogy én is ezt a sportágat űzöm majd. Csakúgy, mint a húgom meg az öcsém. Ötéves lehettem talán, amikor már olyan kép készült rólam az óvodában, amilyen később sok-sok a kézilabdapályán. Ugyanaz a beállás, ugyanaz a mozdulat.”

Nem jön zavarba, ha szerepelnie kell

Az élet robog tovább. Új terek nyílnak. Siti Bea ugyanazzal a lendülettel beszél a sport-tv mikrofonjába, mint ahogyan játszott.
„Már a sérülésem és a műtét közötti rövid idő alatt is belekóstolhattam a sportvezetői munkakörbe, hivatalosan a Cornexi technikai igazgatója vagyok. Egyébként is belevág a szakmámba, hiszen a Kodolányi- főiskola angol-kommunikáció szakára járok. Egyáltalán nem zavar a kamera, szeretek mikrofonba beszélni. Már többször megfordult a fejemben, hogy sportriporter leszek, úgyis kevés a nő ezen a pályán. A technikai igazgatói posztot megelőlegezett bizalomnak tekintem. Ráadásul Szabó Edina mellett amolyan másodedzői feladataim is lesznek, úgyhogy semmitől sem kell végleg megválnom” – beszélt a közeljövőről Siti Bea, majd számba vette, amit eddig elért.

„Volt időm gondolkodni, amikor a kórházban feküdtem, és számos emlék előjött. Ha valaki egy csapat tagja, pontosan tisztában van azzal, hol a helye az együttesben. Tudom, hogy az 1995-ös vb-ezüst ajándék a számomra, de például az atlantai bronzéremben már meghatározó szerepem volt. A sydneyi olimpia döntőjét viszont sohasem néztem viszsza videón, iszonyú emlék marad, amíg csak élek. Abban a vereségben benne voltunk mi, játékosok és a szövetségi kapitány, Mocsai Lajos is. Ellenben a három hónappal később rendezett Európa-bajnokságon óriási dac munkált az egész csapatban. Az olimpia után sokan lemondták a részvételt, mindenki előre temette a csapatot, mégis nyertünk. Ráadásul engem választottak meg a torna legjobb játékosának” – villantak fel egy pályafutás meghatározó koordinátái a főszereplő előadásában, aki hűséges típus, felnőttkori pályafutása összesen három klubhoz kötődik.

„A Dunaferr abban az időben maga volt a nagybetűs klub, profi vezetőkkel, játékosokkal, körülményekkel. Az Ikast igazi nagy család, arrafelé nem meglepetés, ha az ötvenezres kisvárosban szembe jön veled az utcán egy olimpiai bajnok, ebből senki sem csinál nagy ügyet. A Cornexi feltörekvő klub, amely a nagycsapattá válás folyamatát éli. Ezért volt különösen jelentős a tavalyi EHF-kupa-győzelmünk. Ezzel bizonyítottunk a városban mindenkinek, hiszen 2002-ben, amikor hazatértem Dániából, és velem együtt érkezett meg több régi válogatott játékos, sokszor megkaptuk, hogy csak levezetni akarunk” – emlékeztetett a kézilabdázó, akinek a klubja az átalakulás korát éli.
Így nagy szüksége lehet egy jó irányítóra. ---- I ---- &