Nagy pofon volt, nagyon nagy

Jó, kint beleakadt egy rossz szériába, de legalább a végén feljött 5–11-ről 8–11-re. Hogy éljen a remény. Valahogy úgy kellett volna folytatni. Ehhez képest az első negyed a kinti partit idézte megint. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy míg Itáliában csak elvétve került a kapu közelébe a Domino, most folyamatosan ott dübörgött. Többnyire emberelőnyben. Az első negyedben három maradt ki. Háromból. A nagy hódítások idején ez volt az egyik legfélelmetesebb fegyver. A másik a lefordulás. Abból kettő ment el egy rossz passzon. A Reccónak így végképp nem kellett rohannia. Várta a lehetőséget. Azt az egy emberelőnyt Vujaszinovics beverte. Azaz a „minden negyedet egygyel kell megnyerni” terv teljesítését nyolc perc után legalábbis egy súlyos dolog hátráltatta: nem lőttek gólt a mieink.

A második részben az elsőt végigbakizó Kiss Gergő valahára kilőtte a pipát szabaddobásból, csakhogy a vezetést továbbra sem sikerült átvenni, mert újabb emberfórok maradtak ki, miközben átellenben megindult egy újabb ijesztő folyamat: elkezdtek sorjázni a vendégek akciógóljai. Előbb Vujaszinovics ejtett, aztán Calcaterra centerezett – a kettő között Hárai fejezte be az első normálisan megjátszott emberelőnyt, más kérdés, hogy ebben a játékrészben további három hevert parlagon. A szünetben a kettő ide helyett egy volt oda, miközben fórban ijesztő index égette a papírt hazai oldalon: 1/7. Hogy valami történjen, a nagyszünetben megmártózott Biros Péter is: a befáslizott combú világklasszis nagyon hiányzott a táncból. Nélküle lassú volt az egész, a koreográfia felismerhetetlen – szóval azért az 1/7-be az ő távolléte is belejátszott, bár hittük, a többi klasszisnak nélküle is összejöhet.

Szóval Biros bent maradt, lefejtette magáról Vujaszinovicsot, megkapta a labdát, felvette, aztán bumm, telibe a lécet három méterről. Ellenakció, Calcaterra centerben, csavar, a dudaszó pillanatában, a labda a sarokban – 3–3 helyett 2–4. No ilyen szerdája volt a Dominónak. Ami utána jött, az nem fog a klub amúgy dicső krónikájának olvasottabb fejezetei közé tartozni. Angelini átlövése csúnyán beakadt, a vékony jég pedig beszakadt a hazaiak alatt. Nekiálltak sorjázni a vendéggólok, amelyek tényleg olaszok voltak: az első meccs legjobbja, Madaras Norbert csupán 5–9-nél talált be. Azaz ekkor már 5–10 volt az állás – mi tagadás, rossz volt nézni, ami ekkor a medencében zajlott. Amikor egy óramizériánál megoldást keresve elkezdték lepörgetni az időt, többen megjegyezték, mindenki jobban járna, ha nem indítanák újra a vekkert, hanem szép csendben kijöhetne a Domino, csak egy kéznyújtás, mint a reménytelen helyzetbe kerülő sakkozónál, és vége.

Ehhez képest végig kellett játszani a 32 percet, amiben pozitívum gyanánt a második félidőt sportemberhez méltón végiggürcölő Biros Péter góljait említhetjük – mást nemigen. Nekünk négygólos siker kellett volna – végül ők nyertek öttel. Mint 2003-ban, Genovában, a döntőben. Egy ilyen csapatnál az már az ő pályájukon sem fért bele.

Ez pedig a Kőér utca volt.

Mestermérleg

Kovács István, a Domino edzője
Ne keressünk kifogásokat, mert nincs mit szépíteni a történteken: megalázó vereséget szenvedtünk. Nem értettem, mi történt velünk az elején, megkaptuk az emberelőnyöket, akárcsak a Recco az első meccsen, de míg ők kint belőtték, mi itt mindent kihagytunk. Nem lehet ennyi akciógólt kapni, köztük négyet centerből. A végén én hajszoltam bele a csapatot a rohanásba, de most ez is rosszul sült el.

Giuseppe Porzio, a Recco edzője
Nagy csapatfegyelemre és kiemelkedő egyéni teljesítményekre volt szükség ahhoz, hogy ebben az uszodában ilyen győzelmet arathassunk. Tiszteltük a Honvédot, mert remek együttes, azt azonban maximálisan kihasználtuk, hogy ezen a szinten a háromgólos előny pszichológiailag sokat számít. Nagy hangsúlyt fektettünk a védekezésre, amely jól működött, ez döntötte el a mérkőzést.