Sven-Göran Eriksson

Sven-Göran Eriksson a klubfutball egyik legeredményesebb edzője, aki hat bajnoki és hét kupaaranyat, UEFA- és KEK-trófeát is őriz otthol a vitrinben, ám amióta az angol válogatottat gardírozza, azóta mintha elkerülnék a sikerek. A 2006-os világbajnokság vízválasztó lesz karrierjében: ha a Ferdinand-Beckham-Owen-Rooney-vonulattal nem jut legalább a legjobb négy közé, akkor valószínűleg távonznia kell, természetesen angolosan.

Sven 1948-ben született Torsbyban, s korán futballozni kezdett, ám az alsóbbosztályú KB Karlskoga és Degerfors IF-nél nem jutott előrébb, ráadásul amikor 1975-ben egy roppant súlyos térdsérülést szenvedett, szögre is akasztotta sok sikert éppen nem látott stoplisait. A Degerforsban lett először pályaedző, majd vezetőedző, s oroszlánkörmeire hamarosan felfigyelt egész Svédország, hiszen három esztendő alatt a harmadik osztályból az elsőbe jutottak fel! Ez már a nagyobb klubok figyelmét is felkeltette, s 1979-ben az IFK Göteborg csábította el a szakembert. Első szezonjában megnyerték a svéd kupát, majd két bajnoki címnek is örvendezhettek, s arra már egész Európa felütötte fejét s leejtette állát, hogy az akkor is kicsiny klubbal megnyerték az UEFA Kupát, a Hamburgot 4:0-ra lemosva a döntőben! (A mai fiatalok kedvéért jegyezném meg, hogy a Magath-féle HSV abban az évben német bajnok, a következőben a Juventust verve BEK-győztes lett!!!) Sven legnevesebb játékosai az anno a Liverpoollal bajnoki címet szerző hátvéd, Glenn Hysén, annak druszája, a lobogó hajú kiváló középpályás, Strömberg és a svéd ifiálogatott jelenlegi edzője, a játékoskorában a PSV-ben is megfordult támadó, Torbjörn Nilsson voltak. De korábban megfordult kezei alatt az a bizonyos, ominózus colos Edström, aki miatt a magyar válogatott nem jutott ki az 1974-es világbajnokságra... A portugál Benfica nem is tűrte szó nélkül Eriksson sikereit, így éghajlatváltás ide, a portugál nyelv ismeretének hiánya oda, Lisszabonba költöztették a mestert. S hogy milyen jól tették, az mutatja legjobban, hogy a két itt töltött éve alatt kétszer bajnoki cím, egyszer portugál kupaarany miatt hívhatták közös utcai ünneplésre a vörösök fanjait.


Itt sem panaszkodhatott a játékosanyagra: a 2000-es Európa-bajnokságon a portugál válogatott szövetségi kapitányaként felbukkanó, akkoriban hátvédkedő Coelho, Basto Lopez, Alvaro, a zseniális középpályás, Chalana s a két ördöngös támadó, Nené és Diamantino is csapatát erősítette, láthattuk őket az 1984-es EB-n és a mexikói világbajnokságon is. Tehát fényesen bizonyította, hogy nem csak északon, de délen is eredményes tud lenni, ezért 1984-től már a frissiben bajnokságot nyert AS Roma vezetőedzője, akik vele szerették volna meghódítani Európát. Azonban hároméves római regnálása alatt mindössze egy Olasz Kupát sikerült elhódítaniuk, pedig micsoda gárdája volt: Ancelotti, Giannini, Falcao, di Livio, Bruno Conti, Graziani, Prozzo, Boniek, Graziani - ennek ellenére a BEK-döntőben vereséget szenvedtek az akkoriban fénykorát élő Liverpooltól, igaz, csak hosszabbításban. A (mondjuk úgy) bukás után egy másik olasz feltörekvő gárda, a Fiorentina vezetőedzője lett, ahol összefutott régi játékosával, Hysénnel, de a lilák vezéregyénisége egy fiatal támadó, bizonyos Roberto Baggio volt. Ennek ellenére ez egyetlen klubja, amelyikkel egyetlen trófeát sem sikerült elnyernie, pedig a firenzeieket erősíttette például Nicola Berti, Battistini, Dunga és Pruzzo is. Eriksson nem is kapott élklubnál munkát Itáliában, így egykori sikerei helyszínére, a Benficához tért vissza, s 1991-ben el is hódították a bajnoki címet a Porto elől – igaz, egy olyan remek kerettel, ahol Jonas Thern, Stefan Schwarz, Mosztovoj, Juran, Paulo Sosa, Rui Costa, Ricardo Gomez, Valdo, Magnusson voltak a húzó nevek, ez amolyan házi feladatnak számított. Azonban a bajnoki cím után a frissiben bevezetett BEK-csoportkörökben a Kijev és a Barcelona útját állta kupaálmaiknak, pedig 1990-ben még döntőt játszhattak a Milannal!


A fiatalok beérését már nem várta meg, hiszen szeretett Itáliájából érkezett meghívó: a kilencvenes évek elején még a bajnokság domináns csapatának tartott klub, a Sampdoria próbálta meg Sven segítségével visszaszerezni egykori, BEK-döntőben is fényezett dicsőségét. Egy Olasz Kupát sikerült is Genovába szállítmányozniuk, s ez bizony sikernek tekinthető, főleg a tekintetben, hogy nemsokára még a Serie A-ból is kiestek a kék-fehérek. Igaz, Eriksson idején még nem éreztette hatásait az anyagi összeomlás, s a mester kezei alatt még olyan sztárok szolgáltak, mint Pagliuca - Katanec, Sacchetti, Vierchowood, Walker - Evani, Jugovics, Lombardo, Gullit, Platt - Mancini, Chiesa (első szakasz) vagy Zengga - Ferri, Mihajlovics, Pesaresi - Karambeu, Verón, Laigele, Seedorf, Evani - Mancini, Montella (1996-1997). Ha eme két keretet sikerült volna együtt tartaniuk, talán a hőn áhított scudettót is elhódíthatták volna, azonban az északi nagycsapatokat, a Milant, a Juvét és az Intert többször is sikerült megviccelniük. A KEK-ből fura módon éppen szeretett Benficája verte ki őket, a bajnokságban stabilan a hatodik hely körül tanyáztak, de 1994-ben a bronzéremre is jók voltak a Milan és a Juve mögött. Utolsó genovai szezonjában azonban már csak előző az évi nyolcadik helyezést tudták megismételni, így elváltak útjai “Popeyéktől”, s bár hívta a Blackburn Rovers is, Eriksson a fővárosi Lazióhoz szerződött. A Cragnotti birodalom őt szemelte ki arra, hogy a család által több mint 100 millió dollárért összevásárolt csodakerettel végre megnyerje a bajnoki címet, s Eriksson teljesítette is a nemes küldetést: 1999-ben hazavitte a KEK-trófeát, a következőben pedig Rómába költöztette a scudettót is! Igaz, nagy szégyen lett volna, ha egy olyan gigakerettel nem hajtja végre a “parancsot”, amelyben a kapuban Ballotta és Luca Marchegiani állt, előttük Favalli, Fernando Couto, Chamot, Szinisa Mihajlovics, Nesta, Pancaro, Sensini védekezett; a középpályán Almeyda, Nedved, Simeone, Jugovics, Verón, Conceicao, Fuser, Sztankovics, de la Pena szervezkedett, elöl pedig Boksics, Mancini, Salas, Ravanelli, Vieri és Casiraghi ontotta a gólokat! (Így már el tudjuk képzelni, hogy miért is vetették rács mögé szegény Cragnottiékat, ennyi világklasszist leigazolni és fizetni igencsak nehezen lehet legális úton szerzett vagyonból...)


Sikerei csúcsán (éppen jó időben elhagyva a süllyedésnek indult kék hajót) elfogadta az Angol Labdarúgó Szövetség invitálását, s formabontó módon ő lett a futball atyjainak első kontinensről származó szövetségi kapitánya! A hazai rendezésű Európa-bajnokságot követő eufória már a múlt arrafelé szokásos sűrű ködébe veszett, s 2000 októberében a pocsék holland-belga kontinenstorna kudarca és a németek elleni súlyos hazai vereség után a csalódott Kevin Keegan lemondott, a szövetség vezetői pedig úgy érezték, hogy egy kontinentális stílusban otthonosan mozgó menedzser kell ide, hiszen a riválisok elszáguldani látszanak mellettük. Sven ismeri ugye ottholról az északi stílust, de délen érte el érte nagy sikereit, azaz ideális választásnak tűnt. Némi szerződés-aláírási huzavona után (elvégre az olaszoknál élő kontraktusa volt) elfoglalta a kapitányi széket, de nem rajongott érte Albionban mindenki, a Daily Mail például egyenesen azt írta, hogy a futball feltalálói szégyellhetik magukat, hogy egy fjordlakónak árusították ki jussukat, aki egy olyan országból jött, ahol hétmillió síző és kalapácsvető éli fél életét a sötétségben… Még hogy felénk bulvárosodik a sportújságírás! Azonban Sven, amikor a 2002-es világbajnokság selejtezőinek első mérkőzéseit magabiztosan abszolválta, gyorsan a fanok szívébe lopta magát, s annak is a közepébe került, amikor 2001 szeptemberében Münchenben egy megdöbbentő 5:1-es vereséget mértek Owenék a nagy ellenfél németekre. Bár az ázsiai repülőjegyhez nagyon kellett a görögök elleni késői egyenlítő gól, de a világbajnokságon összességében jól teljesítettek. A csoportmérkőzések során az egymással vívott háborúik óta Britanniában nem túlságosan közkedvelt argentinokat sikerült elütni a továbbjutástól, ám végül a későbbi győztes brazilok megállították őket – Sven szerencséjére Seaman egy méretes, 40 méteres potyagólt kapott, így szegény veterán portás egyedül vitte el a kudarc terheit. A következő esztendők a sikeres Európa-bajnoki selejtezőkről és az Ulrika Jonsson televíziós bemondónővel folytatott viszonyának lelepleződéséről szóltak, ám a kontinenstornán újfent nem váltották meg az Óvilágot legényei, igaz, csak büntetőkkel búcsúztak Portugáliától. Végül 2008-ig hosszabbították meg Eriksson szerződését, kinek bár népszerűségi indexe fényévekre van már a 2001-estől, a németországi világbajnokságra minden gond nélkül kivezette csapatát.

A kezdeti kísérletezgetések után 2004-től egy meglehetősen szűk, alig húszfős kerettel dolgozik, a világbajnokságra készülő gárdák közül talán ő variálgatott a selejtezők alatt a legkevesebbet - mégsem tűnik világverőnek tizenegye, hiszen például Ausztria és Lengyelország is alaposan megizzasztotta őket. Viszont ha Németországban nem jut el minimum a legjobb négy közé, a szurkolók felháborodása minden bizonnyal elsöpri őt. (Időközben egy elképesztően ravasz angol újságíró provokációjának csúnyán felült a kapitány, emiatt aztán maga jelentette be, hogy a torna után mindenképpen lemond.) Azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy a szigetországi fanok és média mintha kissé felülértékelné nemzeti csapata tudását, erejét és esélyét, s a légvárakra épített nekibuzdulásnak nincs mindig jó vége – mint azt mi már Mexikó óta nagyon jól tudjuk…