Vége a Hóhér-munkának

Először is mea culpa: pályafutásához és tudásához mérten kicsit szűkmarkúan bánt Bernard Hopkinsszal a hazai sajtó. Persze nem a szakmai honlapok, hanem úgy általában. Némi túlzással, csak akkor kaptuk fel a fejünket, amikor Oscar de la Hoyát egy testre mért ütéssel kiütötte. De Hopkins hazai ismertségét vagy éppen annak ellenkezőjét talán az jellemzi a legjobban, hogy amikor idén május 20-án Jorge Rodrigo Barrios Los Angelesben kísértetiesen hasonló módon tette harcképtelenné Nagy Jánost, mindenki De La Hoya sorsával vetette össze Csonttörőét, arról szó sem esett, ki intézte el az „Aranyifjút.” Egy hóhér. Illetve a Hóhér. Mert Bernard Hopkins ezt a becenevet adta magának.

Pedig Hopkins tollvégre való figura, lenne mit írni róla. Például Norman Mailernek, de az írózseni, úgy látszik, kicsit elfáradt A hóhér dala című kétkötetes opuszának megírásában. A bokszhoz szinte alanyi jogon értő Mailer ugyanis megírhatná Hopkinsról, hogyan is lett elítéltből Hóhér. Sztori lenne hozzá bőven.


Az utcán megannyi veszély leselkedett rá

Hopkins karrierje még Amerikában is példaként állítható a fiatalok elé. Sokgyermekes, színes bőrű családban nőtt fel, ha nem is gettóban, de nem is Philadelphia elit negyedében. Inkább nyomorban. Hét testvére mellett nem futotta neki ékszerre. Talán éppen ezért szerette meg a smukkot. Ne szépítsük a dolgot: volt időszak, amikor Bernard kilenc aranyláncot viselt a nyakában. Bárki nyakán meglátott egyet, ha megtetszett, az erő birtokában „einstandolta”. Szólni se nagyon mertek neki, nemhogy szembeszállni a már serdülőként sem gyenge Hopkinsszal. Oldalakat lehetne most írni, hogy a kiszolgáltatottságot erőszakkal kompenzálók útja hová vezet: a mama börtönt jósolt fiának, tanárai azt mondták, nem éri meg a nagykorúságot. Hopkins később úgy emlékezett vissza, maga sem érti, hogyan úszta meg élve. Életének legválságosabb időszakát 14 éves korában élte meg – no nem elsősorban a felnőtté válás lélektani problémái foglalkoztatták, hanem egy, a szíve mellett a tüdejébe vágott jégcsákány, majd alig fél évre rá egy hátába szúrt kés gondolkodtathatta el egészen konkrétan a lét és nemlét kérdéséről. Cinikus felhanggal most azt írhatnánk, még jó, hogy lecsukták, mert a hűvösön kevesebb veszély leselkedett rá, mint az utcán.

Hopkins többrendbeli bűncselekmény miatt került a rács mögé. Hogy nem holmi csipcsup balhék szegélyezték az útját, az bizonyítja: egyik ügyéért 5 és 12 év közötti börtön volt kiszabható, másik balhéjáért 3 és 6 év letöltendő börtön közötti limit volt a büntetés. Amiből végül 56 hónapot a Graterford State Penitentiary büntetőintézetben le is húzott.

„Leszálltam a nagy kék buszról, a bokám hozzá volt bilincselve a derekamhoz és a csuklómhoz – mondta Bernard Hopkins. – Még csak lépni sem tudtam, csoszogtam előre. A bentlakók már a fogadószobában úgy méregettek, mintha friss csirke lettem volna. Y4145, ezt a számot kaptam, amit soha életemben nem felejtek el.” ---- A dutyiban is kemény volt az ökle

S hogy a dutyiban valóban kevesebb veszély leselkedett volna rá? „Tizenhét évesen gyilkosok, maffiózok vettek körül. Megerőszakolásokat is láttam. Ruha nélkül nem is mentem be a zuhanyozóba. Felöltözve kellett zuhanyozni, mert nem számít, hogy milyen erős az ember, ha négyen vagy öten jönnek. Mindennap szuggeráltam magam: ha valaha kikerülök innen, többé nem jövök vissza.”

Mindenki ezt vallja, legyinthetnénk, aztán mégis visszaesőkkkel vannak tele a börtönök. De Hopkins a saját hajánál fogva emelte ki magát a mocsárból. Abban azért szerencséje volt, hogy Graterford az egyike azon börtönöknek, ahol bokszbajnokságot rendeztek, s Bernardnak már volt tapasztalata. Nem a dutyiban kellett a sportág alapjaival megismerkednie, hétévesen már püfölte a zsákot. Ne szaporítsuk: Hopkins végül négy nemzeti börtönbajnokságot nyert meg szabadulásáig. Az pedig már nemcsak a nagy verekedő, de a gondolkodó Hopkins érdeme, hogy a börtönben főiskolai végzettségnek megfelelő diplomát szerzett. Más kérdés, hogy hajnalonként futás közben nem filozófikus gondolatok foglalkoztatták, inkább azt mondogatta magában, ha egyszer szabadlábra kerül, világbajnok lesz.

Egyes információk szerint 99 amatőr meccsel (ebből négy vereség), más források 99 győzelemmel és 5 vereséggel a háta mögött állt profinak. A hivatásos bunyó íratlan szabályai szerint aztán azonnal be is fejezhette volna karrierjét. Ugyanis a félnehézsúlyú, Clinton Mitchell azért híresebb manapság néhány átlag amerikainál, mert legyőzte Hopkinst, aki akkor bizony még nem volt Hóhér.

Példaképnek tekinti saját magát

De a pályafutását középsúlyban lehúzó zseni megadta a búcsú módját: utolsó meccsén szintén félnehézsúlyút vert, a világbajnok Antonio Tarvert. Hogy aztán példakép-e, lehet-e a sittes múltat végképp eltörölni?

„Igen, példakép vagyok. Tudtam, ha valaha lehetőséget kapok az élettől, hogy törlesszem a tartozásaimat, eljutok oda, ahol most tartok, s példát mutathatok nemcsak a bunyóban, hanem az életben is. Én vagyok az amerikai álom.”

Nagy kérdés, hogy a Hóhér abban is példát mutat-e, hogy nem enged a csábításnak, azaz végleg a szögre akasztja a kesztyűt.

„Nézzenek rám, hangosan és világosan mondom, ez volt az utolsó meccsem. Megígértem a feleségemnek, Jeanette-nek, hogy nem bokszolok többet június tizedike után. Azt mondta, ha mégis megteszem, elhagy.”

Lírai búcsú a ringtől, mondhatnánk, nincs az a pénz, amiért visszatérne. Azonban Larry Merchant, az HBO riportere a Tarver elleni mérkőzés után emlékeztette Hopkinst egy korábbi kijelentésére, hogy mit tenne, ha 20 millió dollárt ajánlanának neki egy összecsapásért.

„Húszmillió dollárért még a sírból is visszatérnék” – mosolygott a Hóhér. ---- Bernard Hopkins a Clinton Mitchelltől elszenvedett vereséget követően 22 meccsen maradt veretlen, majd kikapott Roy Jonestól. Segundo Mercado ellen 1994-ben döntetlenre bokszolt az IBF övéért, majd egy évre rá ugyanőt verte a címért. Ezután 20 alkalommal védte meg trónját olyan ellenfelekkel szemben, mint Glen Johnson, Simon Brown, Felix Trinidad, William Joppy, Oscar de la Hoya és Howard Eastman. Tavaly Jermain Taylortól pontozással kétszer is kikapott, igaz, mindkétszer vitatható módon. Tizennyolc éves pályafutását félnehézsúlyban, az Antonio Tarver elleni sikerével zárta le. Hihetlen bravúr egyik mérkőzésről a másikra két súlycsoportot ugrani: Hopkinson kívül ez csak a brit Bob Fitzsimmonsnak sikerült 1897-ben (aki középsúlyú bajnokként a nehézsúlyú koronáért Jim Corbettet győzte le), illetve Dick Tigernek 1966-ban José Torres ellenében. Hasonlóan páratlan tettet vitt véghez Roy Jones 2003-ban John Ruiz ellenében, majd tavaly egy másik eredendően középsúlyú bajnok, James Toney is legyőzte a nehézsúlyú Ruizt.

Hogy milyen bokszoló is (volt) Bernard Hopkins? Álljon itt Tim Smith, a secondsout.com szakírójának véleménye: „Arra a kérdésre, hogy Hopkins olyan nagyszerű középsúlyúak vonulatába sorolható-e, mint példaképei, Sugar Ray Robinson vagy Marvin Hagler, a válasz: valószínűleg nem. Az viszont biztos, hogy ő generációja legjobbja.”