„Nem vagyok szurkoló”

Kommentátor: Béla Réthy. Ez volt olvasható szinte minden második világbajnoki futballközvetítésnél a német tévéújságban. Így, ékezetekkel. Ki ez az ember? Tényleg magyar? Hiszen a legmagasabb szintű nyelvismeretet igénylő foglalkozást űzi, élőben beszél több tízmillió némethez másfél órán át. A dortmundi stadionban – a német–olasz elődöntőn, amely a riporternek már a tizenegyedik meccse volt a vb-n – „csak” meg kellett keresni a száztíz kommentátorállás közül a német közszolgálati csatornáét, a ZDF-ét. Kollégájával ott ül és dolgozik Réthy Béla, aki az angol köszönést már magyarul fogadja, amint bemutatkozom, és már mondja is a mobilszámát arra biztatva, hívjam csak föl másnap.

Felhívtam, és egy jót beszélgettünk.

– A neve és az akcentus nélküli magyarja alapján feltételezem, hogy honfitársak vagyunk.
– A szüleim magyarok, Budapestről vándoroltak ki ötvenhatban – mondta Réthy Béla. – Nem tetszett nekik, hogy visszajöttek az oroszok… A mamám akkor már állapotos volt, én Bécsben születtem, decemberben, egy percet sem éltem Magyarországon, de édesanyámmal most is csak magyarul beszélek. Brazíliába, Sao Paulóba kerültünk, apám ott dolgozott gyógyszerészként – az ősei is mind patikusok voltak Békéscsabán –, majd Németországban kapott állást a frankfurti gyógyszergyárban, és tizenkét éves korom óta a Frankfurt melletti Wiesbadenben élek.

A futballsztárokkal nem barátkozik

– Honnan a labdarúgás szeretete?
– Brazíliában nevelkedtem, ott elég nehéz nem megszeretni a futballt.

– Játszott is?
– Csak amatőrszinten.

– A magyar futballtradíció nem játszott szerepet a pályaválasztásban?
– Persze otthon mindig hallottam az ötvenes évek nagycsapatáról, hatvanhét után pedig, amikor már megengedték, hogy hazajárjunk az apai nagyszüleimhez, a Fradi-meccseken is többször kint voltam. A család a Ferencvárosnak szurkolt, és elég jó csapata volt akkoriban a klubnak, még Albert Flóriánt is láttam játszani.

– Az újságokban és a tévében ékezetekkel szerepel a neve. Nem lehetett könnyű kiharcolni.
– Néha tényleg küzdeni kellett, de fontos számomra, hogy úgy írják le a nevemet, ahogyan hívnak, „é” betűkkel.

– Hogyan tudott erre a szintre eljutni egy idegen nyelvben?
– Noha tizenkét éves koromig tényleg nem beszéltem németül, a legtöbb időt mégiscsak itt töltöttem el, tehát nem akkora csoda ez.

– Hogyan lett futballkommentátor?
– Már az egyetem mellett bedolgoztam a tévének, stábtag lettem, interjúkat készíthettem, s már húsz évvel ezelőtt a mexikói vébén is ott voltam, amikor a magyar válogatott mindeddig utoljára szerepelt világversenyen, és azóta dolgozom minden világbajnokságon. Aztán sok év után kilencvennégyben megkérdezték, nem akarok-e meccset is közvetíteni, mire mondtam, hogy próbáljuk meg. Azóta kommentálom élőben a válogatott meg a német klubok mérkőzéseit.

– Csak futballal foglalkozik?
– Kilencvenöt százalékban igen. Előfordult, hogy síugrást vagy vízilabdát közvetítettem egy-egy olimpiáról, de azért a futball az én világom.

– Sok német futballsztárral van baráti kapcsolatban?
– Nem. Tudatosan kerülöm velük a közelebbi kapcsolatot, legfeljebb egy-két visszavonult játékossal vagyok kifejezetten jóban. Elfogulatlannak kell maradnom kommentátorként, ráadásul nem akarok a szabadidőmben is futballistákkal foglalkozni. ---- Détári Lajosról külön műsort is készített

– A legnagyobb meccseket kommentálja, de a képernyőn keveset látni. Miért?
– Néha muszáj, de nem szeretnék többet szerepelni az arcommal, nem örülnék, ha sokkal ismertebb ember lennék, mert annak nagy ára van.

– Volt kedvenc csapata gyerekkorában?
– Amikor még nem dolgoztam a tévében, az Eintracht Frankfurt meccseire jártam, a nyolcvanas UEFA-kupa-győztes csapat volt a nagy kedvencem Jürgen Grabowskival és társaival.

– És a Frankfurt magyarjait ismeri?
– Sztáni Istvánról, aki itt játszott ezerkilencszázötvenhat után, sokat hallottam, de személyesen nem ismerem, ahogyan Lóránt Gyulával sem találkoztam, aki edzője volt a csapatnak, csak az újságokban olvastam róla. Détári Lajosról azonban külön műsort is készítettem annak idején, amikor a kupagyőzelmet érő gólja után elment Frankfurtból. Egy stábbal meglátogattuk Athénban, az új csapatánál. Máig az egyik legtechnikásabb futballistaként tartják itt számon.

– Az elmúlt években kétszer is találkozott egymással a német és a magyar válogatott, dolgozott ezeken a meccseken?
– Amikor Budapesten, az MLSZ centenáriuma alkalmából megrendezték a magyar–német mérkőzést, én voltam a kommentátor, öt kettőre nyertek a németek. A kaiserslauterni meccsen, a berni döntő ötvenedik évfordulóján, amikor Lothar Matthäus vezetésével kettő nullára győztek a magyarok, nézőként voltam kint, a gyermekeimmel és a feleségemmel.

– A németeknek szurkol?
– A ZDF-től kapom a fizetésem, már csak ezért is kötelességem örülni a német góloknak, de amúgy is úgy vélem, természetes, hogy szurkolok annak az országnak, amely valójában az otthonom gyermekkorom óta. Ezzel együtt viszont sohasem leszek elfogult, nem szurkoló vagyok elsősorban, hanem kommentátor, az a dolgom, hogy tárgyilagosan elmondjam, mi történik a pályán.

– Azon a bizonyos centenáriumi magyar–németen is objektív volt?
– Igen. Az emberek, a kollégák, a futballszurkolók tudják rólam, hogy magyar származású vagyok, de ezt nem kevertem bele a tudósításba, ugyanúgy dolgoztam, mint bármelyik másik mérkőzésen.

– Ki az ismertebb Németországban? Zimmermann vagy Réthy?
– Az idősebbek körében Zimmermann, a fiatalabbak között Réthy. Persze nincs olyan német, aki még nem hallotta ezerötszázszor a berni döntő közvetítését, legfeljebb ma már nem mindenki tudja, hogy Zimmermann-nak hívták az akkori rádióriportert. ---- Knézy Jenő jó barát és remek kolléga volt

– És a leghíresebb magyar elődjét ismeri?
– Szepesi Györgyöt? Hogyne. A közvetítéseit sohasem hallottam, hiszen nem éltem Magyarországon, de sokat hallottam róla a szüleimtől, hogy mekkora sztár volt, ő volt a futball hangja Magyarországon. Tudom, hogy egy ideig a Magyar Rádió bonni tudósítója is volt, egyszer interjút is készítettem vele. A tévériporterek közül Knézy Jenővel voltam nagyon jó barátságban, az ezerkilencszázkilencvenkettes Európa-bajnokságtól kezdve folyamatosan kapcsolatban voltunk, a világversenyeken mindig találkoztunk, információt cseréltünk, segítettünk egymásnak. Tökéletesen beszélt németül. Hallottam, hogy meghalt, borzasztóan sajnálom, ami történt… A legutóbbi vébédöntőn, Japánban egymás mellett ültünk…

– Most is ön közvetíti a döntőt?
– Nem. Nyolcévenként adjuk mi a döntőt, minden második finálét a másik közszolgálati csatorna, az ARD közvetíti, ez a rend, így alakult ki. Vagyis a brazil–német finálét én közvetíthettem négy éve, most azonban az ARD a soros.

– Milyen volt a mostani világbajnokság?
– Azokon a helyszíneken dolgoztam, amelyeken amúgy is minden hétvégén, ebből a szempontból tehát nem volt különleges, de kellemes, jó vébé volt. A németeknek kellett a pozitív nemzeti érzés, olyasmi, ami öszszefogja őket, de végre teljesen független a háború emlékétől.

– Van olyan hely a világon, ahol még nem járt?
– Talán Fekete-Afrika az egyedüli vidék, amelyet nemigen ismerek.

– És a Dél-afrikai Köztársaság?
– Jártam már ott kétszer. Egyszer nyaraltam, egyszer a német válogatott meccséről tudósítottam. De ha az emberek szívesen hallgatnak még négy év múlva is, örömmel elutazom harmadszor is Dél-Afrikába.