Tornasorba sorakozó!

Az alaphelyzet az, hogy az általános iskolákban heti két testnevelési óra a kötelező. Természetesen a tantervbe ennél több is beépíthető, sajnos azonban az általános tapasztalat az, hogy ez csak lehetőség. Fontosabbak a készségtantárgyak és az idegen nyelvek. Ez egyfelől érthető, másfelől viszont nem. És ezután csak kérdések vannak – igazi válaszok nélkül. Kinek jó az, ha gyerekeink nem kapják meg a minimális alapokat a mozgásban? Miért nem élvez elsőbbséget a fiatalok edzettsége? Miért nem fontos, hogy sportoljanak? Nem képesek-e nagyobb teljesítményre az élet más területein azok, akik sportos életmódot folytatnak, akiknek megfelelő az edzettségük? És a legfontosabb kérdés: alkalmas-e a testnevelés-oktatás arra, hogy az iskolások megkapják mindazt az alapképzést, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy gyerekként és később felnőttként is teljes életet éljenek? A hivatkozott alaptantervben az is olvasható: az iskolai testnevelés és sport aktívabb szerepvállalásra nevel, sajátos eszközein keresztül önkifejezésre, önmegvalósításra ad lehetőséget. Sajnos a jelenkori gyakorlatot figyelembe véve a mondat csak feltételes módban igaz.

A szakemberek véleménye szerint a heti két óra szinte semmire sem elegendő. A megfogalmazott cél elérésére biztosan nem. Általános tapasztalat, hogy a gyerekek nem szeretnek mozogni, és a helyzet évről évre romlik. Itt megint bontsuk kétfelé a problémát. Talán nem véletlen, hogy nem szeretik a testnevelési órákat. Ha visszaemlékszünk általános iskolás tapasztalatainkra, bizony mi sem szerettük, amikor kötélre kellett másznunk, amikor szekrényt kellett ugranunk, és a sort még folytathatnánk. A kicsik nagy része ma is szenved az úgynevezett kötelező tananyag miatt. Az viszont már nem derül ki, hogy ugyanezek az iskolások talán szívesen fociznának, kézilabdáznának vagy uram bocsá’ aerobikoznának az órákon. Nem derülhet ki, mert a legtöbb iskolában egyszerűen nincs meg rá a lehetőség, hogy legyen lehetőség. Mármint a választásra. Ez nem azt jelenti, hogy az órákon sosincs alkalom labdajátékokra, vagy valamilyen új eszköz, új sportág kipróbálására. De az egyszeri „csodák” sajnos nem hoznak megoldást. További kérdéseket viszont biztosan felvetnek.

Még árnyaltabb a kép, ha megemlítjük, hogy az általános iskolák alsó tagozatában nem testnevelő tanárok foglalkoznak a gyerekekkel, hanem más tantárgyakat oktató pedagógusok. Akik bármilyen kiváló képességekkel is vannak megáldva, legyünk őszinték, a sport, a testnevelés terén nem szakemberek.
És sajnos az is igaz, hogy megfelelő létesítmények, eszközök és felszerelések híján a pedagógusok kezdeti lelkesedése is sokszor alábbhagy. A lelkes testnevelőket hiányolja a mai oktatási rendszerből Szabó Bence, kétszeres olimpiai bajnok vívó is: „Magának a közegnek kellene megváltoznia. Nem elég csak hangoztatni, hogy a testnevelési órákra szükség van, hogy mozogniuk kell a gyerekeknek, tenni is kell érte. Hozzáteszem: óriási hiba volt ilyen szintre degradálni a testnevelést. Ezen mindenképpen változtatni kell. Az nem megoldás, hogy a szülőknek külön edzésekre kell hordaniuk a gyerekeket, és emellett persze horribilis összegű tagsági díjat is fizetniük az egyesületeknek. Rengeteg tehetséget vesztünk így el. A mai rendszer egyszerűen tarthatatlan. Kevés a testnevelési órák száma. Azokkal értek egyet, akik azt vallják, a gyerekek mindennapjaiba kell beépíteni a mozgást, a sportot, az iskolai rendszer keretein belül.”

Még érthetetlenebb az iskolai testnevelés háttérbe szorulása, ha tovább kutakodunk az alaptantervben: a testnevelés és a sport felkészít az élet- és munkanehézségek elviselésére, a kapcsolatteremtő képesség fejlesztésére, a szolidaritás, a tolerancia és a fair play szellemének megismertetésére.
Azt már csak halkan tesszük hozzá: azok, akik idáig juttatták a honi testnevelést, nem biztos, hogy a fair play szabályai szerint játszottak...