A grúz, aki az Eiffel-toronyra cserélte a Vezúvot – portré Hvicsa Kvaracheliáról

Január 15-én hajnali három órakor egy pulóvere kapucniját a fejére húzó, rejtélyes alak kószált a nápolyi spanyol negyedben, ahol a leginkább tetten érhető a városban Diego Maradona kultusza a falfestmények, házi oltárok révén. Azért olyan korán ment, mert nem akarta, hogy felismerjék, de hát a XXI. században élünk, mindenkinél van fényképezős telefon (még Nápolyban is, legalábbis, amíg elő nem veszi…), így hát nem sokkal később már keringtek is a fotók a közösségi médiatérben Hvicsa Kvaracheliáról. Merthogy ő igyekezett megbújni kapucnija fedezékében. Ekkor vált világossá mindenkinek, hogy a pletykák igazak, és itt a vége: a grúz kedvenc búcsúzik a várostól. A várostól, amely befogadta, mint tenfiát, és akit a létező legnagyobb kegyben részesített: a becenevébe – Kvaradona – belefoglalta az isteni Diego nevét. Másnap pedig már érzelmes videót posztolt Kvarachelia, amelynek elején merengve nézi a Vezúv lábánál fekvő kikötővárost, majd közli, meghozta a nehéz döntést, és a Paris Saint-Germainhez szerződik.

Mit adott ő Nápolynak? A klubtörténet harmadik bajnoki címét, 33 évvel a legutóbbit követően, és az elsőt, amely nem Maradonához fűződik. Mert noha a gólkirály a középcsatár Victor Osimhen volt a scudettóval végződő 2022–2023-as évadban, a csapat legnagyobb sztárja egyértelműen az ismeretlenségből érkező grúz, aki első Serie A-idényében pillanatok alatt magába bolondította a szenvedélyes nápolyi publikumot, nem csupán a góljaival, sokkal inkább vezéregyéniségével és a régi idők nagyjait idéző játékstílusával, ösztönös mozdulataival, eleganciájával.

És mit kapott ő Nápolytól? Két és fél év után sem versenyképes fizetést, így hát nápolyi bére csaknem tízszereséért (!) továbbállt. Néhány meze meggyulladt, néhány őt ábrázoló kartonfigura a kukában landolt, de nem feszítette keresztre a nép. Tudják ők is, hogy maradt volna, ha érdemeihez mérten megbecsülik.

Ugyanakkor Nápoly tette világhírűvé, ha nincs a „kékek” kivételesen jó megfigyelőhálózata, talán még ma is a Dinamo Batumiban futballozik. Persze utólag sokan bizonygatják, hogy ők már régen látták benne a csiszolatlan gyémántot, mint Fabrizio Romano, a híres-neves transzferguru. Az igazság mégis az, hogy Nápoly előtt Kvarachelia csak csapódott ide-oda. A Dinamo Tbilisziben mutatkozott be a profik között 2017-ben, 16 esztendős korában, de nem töltött sok időt szülővárosa klubjánál, egy évvel később már a Rusztavit erősítette. Innen 18 évesen kölcsönadták az orosz Lokomotiv Moszkvának, onnan 600 ezer euróért elvitte a Rubin Kazany. Előbb 2018-ban a brit The Guardian a hatvan, 2021-ben pedig a francia L’Équipe az ötven legtehetségesebb fiatal játékos közé sorolta, de még ekkor sem csapott le rá egyetlen nyugat-európai nagycsapat sem, így a Dinamo Batumi játékosa lett 2022-ben. Persze, ehhez kellett az orosz-ukrán háború is, amely az év februárjában robbant ki. 2022. március 7-én ugyanis a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) bejelentette, hogy az orosz kluboknál szereplő külföldi játékosok egyoldalúan felfüggeszthetik szerződésüket június 30-ig, és ugyaneddig az időpontig szerződést köthetnek Oroszországon kívüli klubokkal. Március 24-én a Rubin Kazany bejelentette, hogy Kvarachelia a grúz Dinamo Batumiban folytatja pályafutását. A szélső tizenegy mérkőzést játszott 2022. április és július között a Batumiban, szerzett nyolc gólt és adott két gólpasszt. És ekkor jött el a Napoli ideje.

Azon a nyáron sok sztár hagyta el a nápolyi csapatot, köztük a 2021-es Európa-bajnok Lorenzo Insigne, továbbá Kalidou Koulibaly, Dries Mertens vagy Fabián Ruiz. És olyanok jöttek a helyükre, mint Kim Min Dzse, Giacomo Raspadori – és Kvarachelia. Legalábbis hülyének nézték a szurkolók Aurelio De Laurentiis klubelnököt, és a pesszimisták azt jövendölték, hogy miközben minden rivális erősödött, az előző idényben bronzérmes Napoli szétesik. A grúzt hosszabb távon Lorenzo Insigne utódjának szánta a klubvezetőség és Luciano Spalletti vezetőedző, ám a nyári felkészülési mérkőzéseken olyan ragyogó teljesítményt nyújtott, hogy már az első bajnoki fordulóban ott volt a déliek kezdőcsapatában a Hellas Verona ellen. Mit ott volt?! A 37. percben ő egyenlített fejjel, később pedig gólpasszt adott Piotr Zielinskinek, s csapata 5–2-re nyert. A következő fordulóban, a Monza elleni 4–0 során két akkora gólt vágott, hogy mindenkinek leesett az álla. Egy pillanat alatt új sztár született a Serie A-ban.

Bajnoki címről persze még senki sem beszélt, talán Nápolyban is elfogadták már a 33 év alatt, hogy Maradona nélkül úgysem lehetséges. Aztán egyre inkább lehetségesnek tűnt, ahogy jöttek sorra a győzelmek, nem kis részben Kvarachelia remek játékának köszönhetően. Érződött még rajta persze egyfajta nyersesség, időnként nehezen vált meg a labdától, túl sok cselt vállalt el, talán még önzőnek is lehetett nevezni emiatt – viszont ő legalább azon kevés mai futballista közé tartozik, aki tud és mer is egy az egyben driblizni. Spalletti mester maga sem tudta igazán eldönteni, hogy lenyesegesse-e a vadhajtásait, de akár nem akarta, akár nem sikerült neki, Kvarachelia játékának ez a zabolátlansága máig megmaradt. Néha átok ez, de többnyire áldás.

A csapat nemcsak a Serie A-ban menetelt feltartóztathatatlanul, a Bajnokok Ligájában is brillírozott, az első öt csoportmeccsen a Liverpoolnak négyet, a Rangersnek kettőt és hármat, az Ajaxnak hatot és négyet vágott, Kvarachelia is hozzátette a maga részét két góllal és három gólpasszal. Ahogy várható volt, a kettős terhelést a csapat nem bírta el, a BL-negyeddöntőben hazai rivális, az AC Milan ejtette ki, amelyre a bajnokságban kereken 20 pontot vert a Napoli. A bajnoki cím viszont meglett, utcahosszal nyert a csapat, amely a második helyezett Laziót 16 ponttal előzte meg. A Serie A-ban új fiúként 12 gólig jutó Kvarachelia valóságos népi hős lett Campaniában. Noha a bajnokság gólkirálya csapattársa, a középcsatár Victor Osimhen lett, az őt általában a bal szélről támogató grúzt az idényben háromszor (augusztus, február, március) is a hónap legjobbjának választotta meg a liga.

Bár a következő idénye már csendesebb volt (és hát Luciano Spallettit sem igazán tudta pótolni a végül csak a 10. helyre befutó csapat élén sem Rudi Garcia, sem Walter Mazzarri, sem Francesco Calzona), az Európa-bajnokságon villogott. Először is négy góllal és egy gólpasszal járult hozzá hazája történetének első Eb-kvalifikációjához, a németországi tornán pedig vezérként juttatta tovább csapatát a nyolcaddöntőbe (mi aztán emlékezhetünk, a mi szívünkbe is tőrt döfött a portugálok ellen szerzett góljával az utolsó csoportmeccsen), amelyben csak a későbbi győztes spanyolok állították meg Grúziát.

Nápoly vélhetően sokáig siratja, hogy Aurelio Di Laurentiis klubelnök sem ekkor, sem pedig a jelenlegi bajnokságban – amelyet épp vezet a Napoli – nem látta be, hogy nem hagyhatja tovább megfizetetlenül időközben világsztárrá avanzsáló játékosát, és rövid távú szempontokat érvényesítve kiengedte kezéből az aranytojást tojó tyúkot.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. február 1-i lapszámában jelent meg.)