„Nincs idő a pihenésre”

Boldog fiatalember szállt le kedd délután a Sao Paulóból Münchenen keresztül érkező gépről. Jókedvét csak fokozta, hogy többen is vártak rá a Ferihegyi repülőtéren. Édesanyja virággal köszöntötte, a barátnője pedig úgy ugrott a nyakába, mint Julia Roberts Richard Gere-ébe a Micsoda nő! című filmben. A váróterem utazóközönsége hol lopva, hol nyíltan figyelte a szerelmetes jelenetet, s az ifjú sportoló dicsőséges hazatérését. Berki Krisztián a Brazíliában rendezett Világkupa-döntőn a második helyen végzett lólengésben, folytatva ezzel a magyar tornasport csodálatos hagyományait. Magyar Zoltán, Guczoghy György, Borkai Zsolt – és íme, itt van Berki Krisztián.
Lovasnemzet vagyunk, s úgy tűnik, ez így lesz az idők végezetéig.
Az ezüstérmet szerző tornász fáradtan ugyan, de büszkén mesélt brazíliai élményeiről.

Hosszú volt az út az ezüstéremig

– Ez az év sok szép sikert hozott, az év végi Világkupa-döntő mintegy ennek megkoronázása.
– Nagyon örülök, hogy így sikerült. Meg akartam mutatni magamnak, a sportágnak, a vetélytársaimnak, hogy itt vagyok, számolni kell velem. Szebben nem is sikerülhetett volna.
– Dehogynem sikerülhetett volna szebben, mondjuk egy aranyéremmel!
– Nem, nem! – rázza a fejét, a mosoly még most sem tűnik el az arcáról. Valószínűleg nem először hallja ezt a mondatot. – Reálisan nézve nem volt esélyem az aranyra. Többször elmondtam, a kínaiak nagyon jók, gyakorlataik roppant erősek, éppen ezért örülök, hogy legalább az egyiküket, az athéni aranyérmes Teng Haj-pint meg tudtam előzni. Jövőre, a stuttgarti kvalifikációs világbajnokságon remélem a másikukat, az idei világbajnok Hsziao Csint is legyőzöm.

– Más esélye nincs, ugyanis ha nem lesz világbajnok lólengésben, nem utazhat Pekingbe.
– Ez így van. Éppen ezért most nincs idő a pihenésre, már a héten folytatom az edzéseket, mert szinte új gyakorlat kell ahhoz, hogy világbajnok legyek. Szerencsére teljesen új elemeket nem kell beépítenem a gyakorlatomba.
– Nem fáradt?
– Dehogynem. Ráadásul az utunk kicsit hoszszabbra sikeredett a tervezettnél, mert Münchenben törölték a csatlakozásunkat. Végül több- órás késéssel ugyan, de megérkeztünk.

– Emlékszik még a napra, amikor először lement a tornaterembe?
– Az első edzőm szülei velünk szemben laktak, és ők nap mint nap láthatták, mit bohóckodom össze az udvaron. Demény Zoltán, merthogy róla van szó, aztán egy nap feljött hozzánk, lehettem úgy négy- éves, és kérte, csináljak fekvőtámaszokat és bukfenceket.
– Négyévesen?
– Muszáj volt – nevet. – Azt kérte, csináljam, én meg csináltam. Valószínűleg tetszhetett neki, amit látott, mert rögtön azt mondta, hogy menjek le a KSI-be. Így kezdődött.

– És hogyan folytatódott?
– Elég hamar jöttek a jó eredmények, kiváló csapatunk volt, de egyénileg sem voltam rossz.
– Már akkor is szerspecialistaként kezelték? Vagy a lólengés és Berki Krisztián kapcsolata csak később kezdődött?
– Serdülőként, és aztán még egy ideig mind a hat szeren jó tornásznak számítottam. Majd jött 2002, a felnőtt és ifjúsági Európa-bajnokság, ahol a juniorok között ezüstérmet szereztem lólengésben. Akkor gondoltuk az edzőmmel, Kovács Istvánnal, hogy erre a szerre kellene fókuszálnunk, hiszen így talán szebb eredményeket érhetek el, mintha hatszeres tornászként versenyzem tovább. Már csak azért sem tűnt ez rossz ötletnek, mert a többi szeren nem fejlődtem annyira látványosan, nem is voltak túl jók az eredményeim egy idő után. A lovon annál inkább. És szerencsére ez a mai napig így van.

Nehéz az élmezőnyben maradni

– Olyannyira, hogy manapság már alig-alig találunk magyar tornászt, aki ott van a világ élvonalában. Ön lólengésben, Gál Róbert talajon és ugrásban, de a sort nem nagyon tudnám folytatni…
– Sajnos ez így van, bár azért vannak tehetséges fiatalok, mint például Hídvégi Vid, aki a glasgow-i Vk-versenyen ezüstérmet szerzett. Szintén lólengésben – teszi hozzá mosolyogva.
– Elment a világ mellettünk?
– Igen, sajnos ez az igazság. Csapatként nem tudunk annyira erősek lenni, hogy felvegyük a versenyt a világ élmezőnyével. Így, egy-egy szerre specializálódva, még talán van esélyünk.

– Az eredményeiben rengeteg idő és munka van, túl sok ideje nem maradhat másra…
– Nem nagyon. És azt igyekszem a szeretteimmel tölteni. Emellett még az Eszterházy Károly Főiskola testnevelés szakára is járok.
– Tehát a későbbiekben is marad a torna, a sport...
– Igen, most úgy gondolom, nem tudnék elszakadni ettől a sportágtól, olyan régóta benne vagyok már. De azt is tudom, hogy nem csinálhatom örökké.

– Gondolom, egészségileg sem könnyű hoszszú ideig magas színvonalon tornázni.
– Szerencsére nincsenek anynyira nagy „bajaim”, amelyek a civil életemre is kihatással lennének, de azt nem tagadom, hogy minden év egyre nehezebb, még így is, hogy „nagyjából egyben” vagyok.

Egy-kettő – lesz harmadik is?

– Nyugtasson meg, hogy cserébe kapott is ettől a sportágtól...
– Természetesen! Élményeket, utazásokat, barátságokat és sok érmet.

– Melyik versenye, melyik utazása volt a legfelejthetetlenebb?
– Kettő is akadt. Az egyik 2004-ben egy Rio de Janeiró-i Világkupa-verseny volt. S ne higgye, hogy csak azért említem ezt a viadalt, mert aranyérmes lettem. Gyönyörű környezetben laktunk a tengerparton, egy egész hetet ott tölthettünk, így volt alkalmunk kicsit körülnézni arrafelé. A másik a tavalyi Vk-verseny volt New Yorkban, ahol ugyan csak hatodik lettem, de maga a város, a hangulat, a pezsgés nagyon magával ragadott. Látja, hogy nem csak olyan viadalt mondok, ahol jó eredményt értem el!

– Jövő ilyenkor mond egy harmadik feledhetetlen versenyt is?
– Nagyon remélem... De ne kiabáljunk el semmit. Inkább majd akkor is tegye fel nekem ezt a kérdést.