„Vér-illatos a karácsonyfa – aggatva iszonyattal”

A múlt héten eldőlt, hogy a kupamenetelésnek vége. A csapat Brüsszelben, harmincezer néző előtt döntetlent játszott a Bilbaóval, és kiesett az Európa-kupából. Egy nagy futballklub életében ez tragédiát is jelenthetne, ám a teremben ezúttal senki sem foglalkozik a kieséssel. Van, akit meg is nyugtatott az eredmény, mert az utolsó akadály is elhárult az igen izgalmasnak és jövedelmezőnek ígérkező dél-amerikai út elől. Meg amúgy is: tényleg, kit érdekel most a csütörtöki meccs, még ha az utazás eredeti célja az volt is? Közbeszólt a történelem…

Délben érkezett meg a csapat Milánóba. Brémába kirándultak a futballisták, s közben rúgtak egy négyest a Werdernek. Bármerre jártak az elmúlt két hónapban, címlapon köszöntötték őket az újságok. Egyszerre testesítik meg a csodát, amelyet a magyar szabadságharc és a magyar futball jelent. A feleségeket Rómában a pápa is fogadta. A magyar csodacsapat a valóra vált legenda. A játékosok, akiket mindenki látni akar, akiket bálványoz a világ – s akiknek fogalmuk sincs arról, mit hoz a jövő. Úgy állnak körben, mint a hajótöröttek.

Még jó, hogy feltalálták a telefont, mert arra lehet várni, azt lehet szidni, eltereli a figyelmet. Mindenki az egyetlen nyilvános vonalat használja, egymás kezéből veszik ki a kagylót, persze nincs veszekedés, nincs tolongás, ez a csapat nagy csatákban edződött közösséggé, a hierarchiát mindenki tiszteletben tartja, s a vészhelyzetben még inkább odafigyelnek arra, hogy emberek maradjanak, emberként bánjanak egymással. Pedig hihetetlen feszültség van mindenkiben. Mi lett a rokonokkal, mi lesz, egyáltalán mi van otthon? Igazak a hírek a halottakról?

Puskás Ferencné vagy a barátnője, Eta, Bányai Nándor felesége szinte még mindig azt hiszi, hogy ez csak álom. A valószínűtlen, rémálomszerű meneküléssel együtt (Bözsike a négyéves Anikóval és a csapatorvos, Fried Tamás nejével együtt vágott neki a sáros, fekete éjszakának, halálfélelemmel a szívében. Etus egyedül menekült. A magyar határőr rendes volt: nem lőtte le, csak színlelte, hogy meg akarja akadályozni a szökését, ezért fölé- és mellétüzelt…)
Ki tudja, van-e egyáltalán visszaút? Akikkel együtt van a család, azon gondolkodnak, lesz-e erejük az újrakezdéshez… Vagy jobb lenne mégis hazamenni? Ahol bosszú, megaláztatás várhat rájuk, de mégiscsak haza… Akik egyedül vannak, azért lenne kedvük sírni.

A szálloda személyzetének az élet különleges ajándéka – a magyar nemzet legszomorúbb karácsonya. Pedig tényleg nagyon kedvesek az olaszok. Mindent megtesznek azért, hogy jól érezzék magukat a híres vendégek. A tulajdonos a magyarok tiszteletére állíttatott mennyezetig érő karácsonyfát. Még apró ajándékokkal is kedveskednek. Az asszonyok kölnit, a játékosok öngyújtót kapnak. A futballisták többsége még sohasem töltötte családjától távol a karácsonyt. Alig két hónapja az akkor még győztes magyar forradalmat hagyták maguk mögött. Machos Ferenc például csak egy félkabátot kapott magára, mert „az Öcsi” csupán annyit mondott a telefonba: „Gyere a Dózsa György útra!”

Nem tudta, hogy még karácsonykor sem lesz otthon. Bár azóta áldott állapotban lévő felesége is követte, most már biztosan tudja, a szerdai, Internazionale elleni mérkőzés után hazaindul. Bozsik József is így tesz majd, de csak a túra után. A többség úgy döntött, ha törik, ha szakad, elutazik Dél-Amerikába. Pedig az MLSZ megerősítette: nem fogadhatják el a tizenkét meccsre szóló meghívást. Úgy érzik, tettek anynyit az országért, a magyar futballért, hogy végre éljenek egy ilyen lehetőséggel. Persze időnként azok is elbizonytalanodnak, akik a legeltökéltebbeknek látszanak. Mi lehet odahaza? Lehetünk-e újra magyar futballisták? Vajon a családból tett valaki olyasmit a forradalom alatt, ami miatt most rettegni kell? A pénzért és a kalandért valóban érdemes-e elindulni? Ilyen kérdések kavarognak a játékosok fejében, és csak bámulnak maguk elé. A szívmelengető karácsonyi muzsika helyett az idén minden csendes. Itt is.
Budapesten a kijárási tilalom miatt nincs éjféli mise.

Ha megkérdeznék most egyik-másik futballistától, talán azt sem tudná, melyik országban van, gondolataik Pesten kalandoznak. S amikor újra és újra eszükbe villan a valóság, talán csak azért nem zokognak, mert itt vannak a gyerekek. Ők talán még élvezik is a közös karácsonyt. A Czibor lányok is több próbálkozás után, az embercsempészeknek fizetett néhány ezer dollár árán érkeztek meg két héttel ezelőtt édesanyjukkal. Az édesapa, akit a világ legjobb balszélsőjeként tartanak számon, most egyedül dohányzik a folyosón. A többiek napok óta csak akkor szólnak hozzá, ha nagyon kell. Hiába tréfálkozik, s hiába próbálják a társaik is ügyetlenül mellékvágányra terelni a beszélgetést – minden hozzá intézett szó mögött ott bujkál: Czibor talán sohasem látja viszont szülőföldjét. A „Bolondnak” becézett csatár a Budapesti Honvéd forradalmi bizottságának elnökeként hagyta el az országot november 1-jén. Amikor kiderült, hogy – az ő szavaival – a szovjet hadsereg másodszor is „fölszabadította” az országot, egyben bizonyossá vált: számára nincs visszaút. A sajtó napok óta azt írja: Grosics Gyula, Kocsis Sándor, Puskás Ferenc és Czibor Zoltán biztosan külföldön marad. Posztján mindegyik világelső, találnak majd csapatot maguknak. Most úgyis mindenki a magyarokra figyel.

Azon persze nem lehet nem mosolyogni – a telefonbeszélgetéseket kénytelen mindenki hallani, aki a vonalra vár –, amikor Sándor Csikar vagy Czibor Zoltán izgatottan utasítja az otthoniakat, hol rébuszokban beszélve, hol nevükön nevezve a dolgokat, hogy a korábban hazavitt nagy mennyiségű csempészáruval mi a teendő. Az egyik játékos az anyósával őrjöng: nehogy elcserélje már a lakást, a kéménybe befalaztak több ezer karórát…
Vacsora, halk beszélgetés. Tegnap közölték Budapesten: az MLSZ ideiglenes intézőbizottsága úgy határozott, nem járul hozzá magyar labdarúgók külföldi szerződtetéséhez. A FIFA elnöke és főtitkára pedig többször megerősítette, a nemzetközi szövetség tartja magát az MLSZ határozataihoz. A kint maradók számára ez egyet jelent a teljes egzisztenciális bizonytalansággal. Persze a jól értesült ügynökök mondogatják: ha elül a balhé, biztosan eltörlik majd a nagy csinnadrattával kiszabott büntetéseket.

Valaki fölveti: „Babáék” már biztosan otthon ünnepelnek. Babolcsay György, Palicskó Tibor, Budai „Tunya”, Szöcske bácsi, a masszőr és a katonatiszt Madarász Endre ugyanis elhagyva a túrázó csapatot, már visszatért Budapestre. Holnap hívnak a Sporttól? Mit nyilatkozol? – kérdezik Östreicher Emiltől, aki szintén eldöntötte már, hogy nem tér haza, hanem elfogadja valamelyik nyugati klub ajánlatát azok közül, amelyek technikai vezetőnek, tanácsadónak, menedzsernek kérték fel.

A Mennyből az angyalt együtt éneklik a magyarok. Megindító perc ez, amikor lélekben mindenki messzire kalandozik. Egy darab történelem: 1956 karácsonya Milánóban, minden idők egyik legjobb futballcsapatának játékosaival.
A fiatal Tichy Lajos sétálni indul. Amikor az utcáról minden szobában karácsonyfát, békésen ünneplő embereket lát, gyötrelmes honvágy fogja el. Nem kell a százezer dollár…
A játékosok korán aludni térnek, de későn merülnek álomba.
Vészterhes a csönd, csak a telefon csörren meg néha.

* * *

Magyar menekültek tízezrei töltötték a karácsonyt 1956-ban táborokban, átmeneti otthonokban, szállodákban. A drámai napok a költőket, művészeket is megihlették, s a világsajtóban is sokáig vezető téma volt a magyar tragédia, az elmenekült világnagyságok sorsa. Az emigránsok közül sokan – például Kocsis Sándor, Márai Sándor – többé nem tölthették Budapesten a karácsonyt. A nagy futballisták közül Puskás Ferencnek és Czibor Zoltánnak is csak évtizedek múltán adatott ez meg.
A milánói karácsony ötvenedik évfordulóját kevesen élték meg az egykori honvédosok közül, Puskás Ferencet és Machos Ferencet néhány hete veszítettük el…