„Van még mit tanulnom”

– Nagyon jólesett Béres Tímea véleménye, hogy szerinte én voltam az év felfedezettje – mondta a 21 esztendős Bujdosó Nóra, a MiZo Pécs kosárlabdázója.

– Ez a megállapítás jelzi azt is, miért is jó a pécsi csapat…
– Tényleg remekül kijövünk egymással a pályán.

– A pályán kívül nem?
– De ott is. Csak nem járunk mindenhová együtt. Nem ugyanaz a korosztály alkotja a játékosállományt, mindenkinek megvan a saját élete. Tímea például anyuka, Iványi Dalma egy évtizede Pécsett él, a kosárlabda az élete, Fegyverneky Zsófia itt nőtt fel, kialakult a társasága. A külföldieknek is megvan a maguk megszokott életformája, de egy csapat nem feltétlenül attól csapat, hogy minden szabadidejét együtt tölti.

– Azt mondják, aki Pesten született, annak nehéz megszokni egy kisebb városban.
– Ez így igaz. Pécsett hová mész? A Széchenyi térre. Budapesten meg egy délután arra is kevés, hogy megmutasd valakinek a Várat. Friss tapasztalataim vannak erről, karácsony előtt Jennifer Whittle-nek próbáltam megmutatni a fővárost. Mire néhány nevezetességet megnéztünk, elfáradtam, mégis alig láttunk valamit.

– Pécsett nem ennyire változatosak a napjai?
– Nem igazán. Felkelek, elmegyek edzésre, megebédelek, olvasok, tanulok, tévét nézek, megint edzés. Így hamar elillannak a napok. Sok minden köt Pesthez, ott vannak a barátaim, a szüleim, a barátom. Néha úgy érzem, légiós vagyok, csak magyarul beszélnek a városban, ahol játszom.

– Ha ez így van, nem gondolkodott a váltáson?
– Nem. Még egy évig él a szerződésem, és én szeretnék nagyon jó kosárlabdázó lenni. Márpedig ehhez Pécsett adottak a feltételek. Remek csapat, jó edző, csodás közönség, Érdemes dolgozni, érzem, hogy fejlődöm.

– Azt hogyan érzi az ember?
– Több az önbizalmam, érzem, hogy számítanak rám. Tudom, hogy képes vagyok meccsen is megcsinálni, amit az edzésen gyakoroltunk. De ezt nem lehet igazából megfogalmazni. Fegyverneky Zsófia mondta még a nyáron a válogatottban, hogy, „Nóri, te rengeteget fejlődtél!” Ha már más is látja, lehet benne valami…

– Amikor két héttel ezelőtt, az Euroliga utolsó százszázalékos csapata, a Bourges kikapott Pécsen – nem utolsósorban az ön tizenhét pontjának köszönhetően –, azt mondta: borsódzik az ember háta, ha ilyen közönség előtt játszhat.
– Ez tényleg leírhatatlan. Tizenhat éves koromban jártam itt először, kinéztem a játékoskijáróból, és azt mondtam, én ide ki nem megyek. Aztán kimentünk, és csak álmélkodtunk. Nem elég a közönség, még ott volt Károlyi Andrea, Iványi Dalma meg a többiek. Kaptunk tőlük a bemutatás előtt játékoskártyákat, az időkéréseknél titokban azt nézegettük.

– Alá is íratták?
– Az ciki lett volna…

– És amikor egy csapatba került az említettekkel?
– Akkor is ciki lett volna.

– Mikor érezte azt, hogy igazán befogadták?
– Sosem éreztem kívülállónak magam.

– A csapatot sújtó anyagi gondok sem bizonytalanították el?
– Aki azt mondja, hogy a pénz nem fontos, nem mond igazat. Akkor is hazudnék, ha azt állítanám, nem voltak csúszások a kifizetéseknél. És nekem a szüleim nem tudnak segíteni. Ezzel együtt sem panaszkodom. Ha mondjuk Béres Tímea vagy Iványi Dalma le tud mondani a járandósága egy részéről, hogy segítsen a csapatnak, akkor ez egy jó közösség.

– Említette, hogy tanul. Olyan szakot választott, amelyben alapvető szerepe van a pénznek.
– Harmadéves vagyok a Budapesti Műszaki Főiskola műszaki menedzser szakán. Foglalkoztat a gondolat, hogy később a bankszférában helyezkedjem el. Emellett szeretnék még a nyáron angol nyelvvizsgát tenni.

– Az sok mindenhez elengedhetetlen manapság.
– Én is így gondolom. Többek között ahhoz is, hogy az ember Amerikában, a WNBA-ben kosárlabdázhasson. Azt nagyon szeretném kipróbálni.

– Az jelenleg még csak „nyári sport”. Hívják?
– Egyelőre nem. Oda nagyon nehéz bekerülni. De nem adom fel. Van még mit tanulnom. A főiskolán is, a kosárlabdapályán is. Európában szeretnék meghatározó játékossá válni, ehhez először is Pécsett kell azzá válnom. Az már jelent valamit, nem?