3 a magyar igazság!

Optimizmusban akkor sem volt hiány. 1999 októberében úgy érkeztünk meg Aachenbe (a német UEFA-alelnök és legfőbb reményünk, Egidius Braun szülővárosába), hogy bizony az európai szövetség végre nyit majd Kelet felé is. A mi lobbinkat Benkő László, korábbi MLSZ-elnök, Braun barátja, valamint Frank Tamás MLSZ-alelnök, az azóta inkább a Formula–1 világából ismert üzletember irányította. A hivatalos magyar küldöttség létszáma talán a tíz főt sem érte el, és a médiaérdeklődés sem közelítette meg a mostanit. Akkor az osztrákokkal közösen pályáztunk, s a végén ők – kimondva-kimondatlanul – minket okoltak a fiaskóért (a portugálok nyerték el a rendezést, mi csak másodikak lettünk). Ugyanis akkor csupán egy hónapja volt hivatalában Bozóky Imre, az MLSZ új elnöke, nem akármilyen viharok után, amelyek során Magyarországnak a FIFA-ból való kizárása is felvetődött. Hasonló volt egyébként a helyzet, mint most az olaszoknál vagy a lengyeleknél. S hogy az osztrák sógoroknak lehetett némi igazsága, azt jól mutatja, hogy legközelebb, egy másik, sokkal erősebb partner, Svájc oldalán már gond nélkül diadalmaskodtak. Akkor már a mi kárunkra…

Patakzottak a könnyek az aacheni folyosón

De vissza 1999-be! Jól emlékszem, hogy Benkő László óriási emberi csalódásokról beszélt, és a fejét fogva könnyezett a vereség után. A folyosói beszélgetésekben közben arról esett szó, hogy emocionálisan óriási hatást tett a végrehajtó bizottság tagjaira a portugálok bemutatkozó filmje, amelyen több tízezer beöltözött drukkerből rajzolódott ki a légi felvételen a kandidálásuk logója, sugallva ezzel a pályázat mögött álló társadalmi akaratot, szemben a mi filmünkön feltűnő, folyvást üres lelátókkal. Hogy ez az apróság döntött-e, nem tudni, ma már fölösleges rágódni rajta, azóta már az Eb-n is túl vagyunk, amely remekül zajlott le Portugáliában: az autópályák, a vonatok, a szállodák és a stadionok minden igényt kielégítettek… Egyébként akkor az igazi nagy vesztes Spanyolország volt, alig kapott szavazatot, noha még a döntés napján is oldalas hirdetéseket vásároltak minden helyi és globális lapban – meg is sértődtek, pillanatok alatt elhagyták a helyszínt, dúlva-fúlva. Berzi Sándor időközben higgadtan nyilatkozott a BBC-nek, közölve, hogy igenis csalódottak vagyunk (az akkori MLSZ-főtitkár egyébként az egyetlen sportvezető, aki mindhárom magyar kandidálásnak, a 2004es, a 2008-as és a 2012-es magyar pályázatnak is hivatalos képviselője volt, illetve maradt…)

Látom magam előtt az előre bekészített, de felbontatlan pezsgőt Bozóky Imre szállodai lakosztályában, felvillan egy szomorú vacsora emléke az egyik aacheni kisvendéglőben a döntés után, Tony Polsterre emlékszem, meg arra, hogy a mi egész küldöttségünk, újságírókkal együtt elfért két asztalnál… A Bécsbe tervezett ünnepség elmaradt, mi pedig a Btervet életbe léptetve egyből jöttünk haza Budapestre, az ügyet a média sem kezelte különösebb meglepetésként, Demszky Gábor egyenesen azt nyilatkozta, jobb is így, mert több pénz marad a 4-es metróra…

Vakon bíztunk a sikeres kandidálásban

Aztán nem nem épült meg sem a metró, de a megígért stadionok egyike sem, mégis újra nekivágtunk, méghozzá (miután az osztrákoktól kosarat kaptunk) immár egyedül. A versenyfutás minden korábbinál ádázabb volt: 14 ország 7 pályázata versengett a 2008-as rendezési jogért. Utólag talán kijelenthető, naivitás volt elhinni, hogy bárki is győzhet Ausztria és Svájc közös pályázata ellen: először is maga az UEFA is Svájcban van, millió formális és informális szállal kapcsolódva az országhoz, másodszor pedig két ilyen erős gazdaságú, fejlett infrastruktúrájú, ráadásul fantasztikusan megszervezett országot hasonló befolyással és futballmúlttal nemigen lehetett volna találni. Mi mégis vakon bíztunk a sikerben, sőt, a legenda szerint csupán egyetlen szavazaton múlott a sikerünk: folyosói hírek alapján két szavazattal kaptunk kevesebbet (8–6), mint a svájciak és az osztrákok, és ha az egyik, előzetesen nekünk elígérkező vb-tag ránk szavaz, az egyenlő állás magyar győzelmet hozott volna, mivel Lennart Johansson elnök, akinek a szava ilyenkor duplán számít, mellettünk volt – állítólag. Hallottam ugyanis olyan bennfentes véleményt is évek múltán, amely szerint a végső szavazásnál mi már nem is voltunk érdekeltek, mert az utolsó körben a török–görög és az osztrák–svájci kandidálás között kellett dönteni…

Végre teljes a politikai konszenzus

A lényeg a lényeg: megint nem jött be a „nyitás Kelet felé” ideológiája, újfent kiderült, hogy az UEFA nem jótékonysági intézmény, amely annak az országnak adja a rendezést, amelyik rászorul, hanem szakmai-gazdasági csúcsszerv, amely a legalkalmasabb kandidálót és a legkisebb kockázatot keresi. Márpedig mi újra ragyogó tervekkel, de konkrét eredmények nélkül érkeztünk meg a végrehajtó bizottság elé 2002 decemberében, az UEFA vezetői megint láthattak gyönyörű magyar stadionterveket, de nem hallhattak tényleges fejlesztésekről, a mostanihoz hasonló politikai támogatásnak pedig nyoma sem volt. Amíg most személyes miniszterelnöki részvétellel érkezünk, addig akkor csak egy „fáradt” sportminiszteri videonyilatkozatot vihettünk Nyonba Jánosi Györgytől, s érezhető volt – a 2004-es és a 2008-as pályázatunknál is –, hogy mindig az a politikai oldal támogatta hangsúlyosabban a rendezést, amely elkezdte a pályázati munkát, de amely a döntés időpontjában már nem volt kormányon.

Most végre valóban teljes a konszenzus a pályázat mögött, a horvát és a magyar parlament is egyedülálló, politika fölötti ügyként kezeli a kandidálást, teljes támogatást adva az ügynek. És a média is rengeteget segít.

Akár ezek az apróságok, akár a harmadszor pályázó rutinja, akár csak a szerencse dönt végül mellettünk, nagyon bízunk benne, hogy a hazaút nem lesz olyan keserves, mint 1999-ben vagy 2002-ben volt.