Te kit választanál?

Viszonylag fiatal torna az Euró pa-bajnokság. Henri Delaunay, a francia, majd az Európai Labdarúgó-szövetség főtitkára már a húszas évektől küzdött az Eb megszervezéséért, az első kiírást azonban nem érhette meg: 1955-ben meghalt, s végül csak az 1958. szeptember 28-i szovjet–magyar selejtezővel kezdődött el az első, 1960-ban tetőző kiírás (százezer néző előtt 3:1-re kaptunk ki a későbbi aranyérmestől).

A négynapos viadaltól a szuperversenyig

Volt azért korábban is egy éveken át elhúzódó, oda-vissza vágó, körmérkőzéses sorozat, amelyet Európa-kupának is neveztek, s amelyet 1953-ban végső, római győzelmével (Olaszország–Magyarország 0:3) a magyar Aranycsapat nyert meg. Ezt a tornát az Eb egyik elődjének tekintik, igaz, akkor még maga az UEFA sem létezett, s a közép-európai résztvevők zárt klubot alkottak, nem engedték be maguk közé például a Szovjetuniót sem…

A kezdetben Európai Nemzetek Kupájának nevezett sorozat házigazdaszerepe sokáig nem azt jelentette, mint manapság. A torna ugyanis négy napig tartott, s csupán négycsapatos volt, így mindössze négy meccsből állt, és kész. A különféle jogdíjak kérdése még fel sem vetődött, a hazai csapat meccseit kivéve, a többi találkozón a nézőszám is alacsony volt, így üzletileg sem azt jelentette a torna, amit manapság. Megmosolygtató például a jelenkor aspektusából, hogy azoknak a csapatoknak, amelyek bejelentkeztek az első, 1958-ban induló sorozatra, 80 svájci frank (manapság körülbelül 14 ezer forint) nevezési díjat kellett befizetniük az UEFA kasszájába. Persze nem ez volt az oka, hogy mindössze 17 tagszövetség indult el az első Eb-n, s olyan futballnagyhatalmak is kihagyták ezt a sorozatot, mint Nyugat-Németország. (Csak összevetésként: hamarosan a döntő mezőnye is bővebb lesz, az azóta 53 tagállam közül 2016-ban már valószínűleg 24 vehet részt a döntő tornán.) Ekkortájt lehetetlen házigazdáról és pályázatról beszélni, mert a döntés rendszerint az utolsó pillanatban született meg, ki kellett ugyanis várni, mely csapatok alkotják a legjobb négy mezőnyét, s csak közülük jöhetett szóba az egyik rendezőként (manapság az U21-es Eb helyszínének meghatározása zajlik így). Tehát 1960 és 1976 között, amíg így zajlottak az Eb-k, kétszer rendezők is lehettünk volna, hiszen ott voltunk az elődöntőben 1964-ben és 1972-ben is…

Parádés tizenegyesgól a németek hálójában Az 1960-as franciaországi, az 1964-es spanyolországi (csak hosszabbításban kaptunk ki a házigazdáktól az elődöntőben), az 1968-as olaszországi, az 1972-es belgiumi és az 1976-os jugoszláviai torna ezért most különösebben nem is érdekes a számunkra. Csak két megjegyzés. 1972-ben az UEFA az angoloknak ígérte oda a rendezést, csakhogy ők elbuktak a selejtezőkben, többé nem voltak érdekeltek a rendezésben, így kapták meg a belgák a tornát, s náluk esett meg az a csúfság, hogy a szovjet–magyar elődöntőre (1–0) mindössze 1659 néző váltott belépőt, miközben a házigazdák a németekkel játszottak a másik ágon… Ami pedig az 1976-os tornát illeti, azt nemcsak Antonin Panenka parádés tizenegyese miatt illik feleleveníteni (a csehszlovák csatár a mindent eldöntő büntetőt a fi nálét követő tizenegyespárbajban szemtelen bravúrral pötytyintette be az elvetődő Sepp Maier kapujába…), hanem azért is, mert mostani pályázó partnerünk, Horvátország fővárosában – igaz, akkor jugoszláv területnek számított –, a zágrábi Maksimir Stadionban játszották az egyik elődöntőt és a bronzmeccset is 1976ban. Reményeink szerint tehát a 2012-es Eb zágrábi nyitó meccse már a harmadik Ebmérkőzés lesz a történelemben ezen a pályán.

Mind ez ideig azonban az Eb gyerekkoráról beszéltünk (1966 óta hívják egyébként így a tornát), 1980-ban volt először nyolccsapatos – és tíznapos – a rendezvény, s ekkor volt először igazi versenyfutás a rendezésért. A hat pályázó közül az olaszok lettek a győztesek, ám kimondottan sikertelen Eb-t rendeztek, alacsony nézőszámokkal, unalmas meccsekkel, s ezt csak a 7.2 millió frankos (1.2 milliárd forint) tévé- és reklámbevétel ellensúlyozta.

Michel Platiniék fantasztikus tornája

Az áttörést a franciaországi torna hozta meg négy év múlva. Michel Platini és társai fantasztikus Eb-t produkáltak, s először volt hét számjegyű a résztvevők osztaléka, amelyre az UEFA több mint 20 millió frankos (3.2 milliárd forint) bevételéből futotta. A sikertörténet azóta csak folytatódott, négy év múlva az NSZK-ban (harmadik nekifutásra kapta meg a rendezést, ahogyan mi is most valami hasonlóban bízunk, igaz, az angoloknak például a negyedik kandidálásig kellett várniuk, mire 1996-ban házigazdák lehettek…) az átlagos nézőszám a helyszíneken meghaladta a 60 ezret. Újabb négy év múlva, amikor is az egyre sikeresebb UEFA-elnök, Lennart Johansson „hazavitte” az Eb-t Svédországba, a bevételek először kúsztak 50 millió frank (8 milliárd forint) fölé. Ezután újabb nagyságrendnyi ugrás következett: 1996-tól már 16 csapat alkotja az Eb-k mezőnyét, a bevételek pedig a 2008-as tornán meghaladják majd az egymilliárd frankot (160 milliárd forint). A házigazdai szerep tehát felértékelődött, a döntés tétjét az is mutatja, az UEFA miként hozta egyre korábbra és korábbra a határozatot, hogy a rendezőnek legyen ideje felkészülni a nem mindennapi feladatra.

Fantasztikus, leírhatatlanul nagy siker lesz tehát, ha az UEFA végrehajtó bizottsága Cardiffban négy nap múlva Horvátországot és Magyarországot bízza meg a 2012-es Eb megrendezésével.