Mindig tudatosan

Nem lehetett könnyű döntés....

Magától értetődik, lelkileg megviselt, hogy nem folytathatom a játékot, de a döntést nem én hoztam meg. A lábam. És nem volt ellene apelláta.

Amikor a válogatott brazíliai túráján megsérült, megfordult a fejében, hogy vége?

Gondoltam rá. Az orvosok ugyanis már régóta mondogatták, hogy nagyon rossz állapotban van a bal lábam. Annyira – mondták –, hogy örüljek, ha megúszom a térdprotézist. Aztán megsérült a jobb is... Addig összeszorított fogakkal tűrtem, hogy a bal lábam nem egészséges, de így, hogy egyik sem az, kénytelen voltam belátni, nem kézilabdázhatok tovább.

Mintha lelkileg még nem jutott volna túl a döntésen.

A visszavonhatatlant képtelenség feldolgozni egyik pillanatról a másikra. Októberben leszek harmincéves, még jó néhány szezont eltölhettem volna a kapuban. És tudja, mi a legrosszabb? Tudatosult bennem, hogy soha többé nem lesz a kezemben kézilabda úgy, ahogyan eddig… Én mindent a sportágra tettem fel, egész eddigi életemet meghatározta a kézilabda, a közeg, a pálya, az öltözők, a társak. Az orvosok – az egészségemre gondolva – örömtáncot lejtettek, amikor azt mondtam, rendben, befejezem, én padlót fogtam, mert nem volt más választásom. Már eddig is úgy éltem, hogy a bal lábam gyakorlatilag használhatatlan volt, most pedig még inkább a fájdalom határozza meg az életemet. Jelenleg azon dolgozunk az orvosokkal és a gyógytornászokkal, hogy legalább a hétköznapokon normális életet élhessek, hogy a gyerekeknek az edzéseken ne csak elmagyarázni tudjam a feladatokat, hanem be is mutathassam.

A kézilabda tehát főszereplő marad az életében.

Már a Fradinál is dolgoztam kapusedzőként, mindig fontos volt nekem, hogy lássam a jövőmet, tudjam, ha eljön a vége, mihez kezdek majd. Hát most eljött… Sok sportoló nem tudja, mit csináljon, ha már nem a versenyzés a meghatározó az életében. Sok a példa arra, hogy gyakorlatilag kettétörik az ember élete. Ezt én semmiképpen sem akartam, örültem, hogy már akkor foglalkozhattam gyerekekkel, amikor a Cornexihez szerződtem. Mostantól a felnőttcsapatnál is én leszek a kapusedző.

Jó kapusból mindig jó kapusedző lesz?

Szerintem nem. Az edzőség más, nem biztos, hogy a jó kapusból jó kapusedző lesz. Székesfehérvárott most új rendszert szeretnénk megvalósítani, célunk, hogy többet adjunk a kapusoknak annál, hogy csak a mozdulatokkal, csak a védéssel foglalkozzanak.

Már kapusként is céltudatos volt. Több száz videokazettája van az ellenfelekről.

Nélkülük lehetetlen lett volna rendesen felkészülni a mecscsekre.

Ez azt jelenti, hogy amikor mondjuk Ferling Bernadett felugrott, ön már sejtette, hová fog lőni?

Nem sejtettem, tudtam. És nem csak Ferlingnél. Ami önmagában nem volt garancia arra, hogy jól védjek. Ahhoz kell még a csapat jó védekezése is. A kapus nem tudja lefedni az egész kaput, így a sánccal való kapcsolatának meghatározó szerep jut. Ami engem illet, amellett, hogy sokat készültem az ellenfelekből, „okos” kapus voltam, és a lábmunkám is jó volt. Van kedvenc mérkőzése? Nincs, illetve sok van. Nagyon jó csapatok és nehéz ellenfelek ellen szerettem játszani, akkor mutathattam meg igazán, mit tudok. Egy-egy nagy csata után fizikailag vagy pszichésen fáradt el jobban? Nem is tudom, melyik fáradtság volt a nagyobb. Az biztos, hogy egy-egy rangadó után órákig nem voltam beszámítható, amellett, hogy persze rendesen elfáradtam. Van olyan sikere, amelyik különösen közel áll a szívéhez? Az egész pályafutásomra büszke vagyok. Arra, amit elértem, arra, hogy emberként is sokat fejlődtem. Természetesen a nagy sikerek meghatározóak, hiszen az ember nem mindennap nyer Európa-bajnokságot, ahogyan EHF-kupát sem. És BL-döntőt sem játszik sűrűn. De ugyanígy említhetném válogatott szerepléseimet is, én valóban büszkén viseltem a nemzeti mezt. Maradt önben hiányérzet? Nem, nem maradt… Szerintem arra gondol, hogy sem 2000-ben, sem 2004-ben nem jutottam ki az olimpiára, de erről én azt tartom, hogy szakmailag és emberileg egyaránt mindent megtettem azért, hogy bekerüljek a csapatba. Az athéni olimpia előtt különösen jó formában voltam, de erre csak azt tudom mondani, hogy én átugrottam a lécet...