Az utolsó sípszó

A labdarúgás az érzelmek játéka.

A drukker – legyen bármilyen vérmérsékletű is – a zöld gyep, a labda és a mezbe öltözött játékosok láttán tűzbe jön, a szeretett egyesület pedig hirtelenjében mindennél előbbre valóvá válik. A szurkoló megnevezése – angolul fan

– a fanatic, magyarul fanatikusszóból származik, alátámasztván azokat a szélsőséges viselkedésbeli, illetve gondolkodásbeli formákat, amelyekkel nap mint nap találkozhatnak a mérkőzésre járók, vagy a közvetítéseket, illetve sporthíreket figyelők.

Legutóbb pedig kiderült: már a halálesetekről szóló jelentéseket is más szemmel kell vizsgálnunk…

De ne ugorjunk ennyire előre! Először inkább ismerjük meg a szurkolók gondolkodását!

A szakirodalom a legegyszerűbb esetekben három drukkertípust különböztet meg.

Az első a békés, aki a játék iránt érdeklődik. Azért megy ki a mérkőzésre, mert jó játékot és szeretett egyesületének győzelmét szeretné látni – kellemes időtöltésként, kikapcsolódásként.

A második kategóriába tartoznak az erőszakosabb egyének. Figyelmük nem mindig a pályára irányul, gyakran azt kutatják alkoholos befolyásoltság alatt, milyen balhéban vehetnek részt.

Közöttük találhatók a még náluk is sokkal durvábbak, azok, akik nem riadnak vissza a tettlegességtől, örömüket lelik az erőszakban, őket sorolják a harmadik csoportba. Számukra a futballesemény csupán velejárója az ilyenfajta igények kiélésének. Nevezhetjük őket huligánoknak.

Ne legyenek kétségeink: a legmegrögzöttebbek – bármelyik fentebb említett csoport tagjaként is élték földi életüket – haláluk után is bizonyosan lelkes szurkolók maradnak. Márpedig a „mindörökké drukker” címre pályázók még mennybe (netán pokolba) jutásuk után is méltó klubhívők kívánnak maradni.

Legutóbb a Budapest Honvéd UEFA-kupa-ellenfelének sorsolt német Hamburg együttesénél gondolták úgy az illetékesek, hogy kissé talán morbid, másrészt viszont némileg megmosolyogtató vállalkozásba fognak. A hamburgi szurkolók ugyanis a következő szezontól kérhetik, hogy szeretett klubjuktól futballtemetés formájában vegyenek búcsút.

Az érdeklődők száma jól mutatja, jócskán vannak olyanok, akik a csapatot jobban szeretik (elnézést, szerették) családjuknál. Nem lehet ugyanis más magyarázat arra a jelenségre, hogy valaki arra vállalkozik: az alapvetően meghitt gyászszertartást cirkuszi forgatagra cseréli (cserélteti).

A program a következő: az elhunytat a klub színeinek megfelelő, az egyesület címerével ellátott koporsóban helyezik örök nyugalomra. A szertartás során a kápolnát a klub zászlóival és ajándéktárgyaival díszítik, a hangszóróból pedig a gárda indulója vagy éppen az a szurkolói dal szól, amelyet az örök futballmezőkre távozó elhunyt a legjobban szeretett.

„Azok számára, akiknek a futball a legfontosabb, ennél szebb búcsú nem létezik” – mondta egy hamburgi temetkezési vállalat szóvivője. A gond talán az, hogy a procedúrát a család tagjainak is el kell viselniük, akik bár korábban már megszokhatták, hogy jócskán háttérbe szorultak a labdarúgás miatt, a temetésen is szembesülnek a szívszorító mellőzöttség érzésével.

De ne higgyük, hogy az egész csupán a gyászról és a könnyekről szól.

Ahogy a futball is egyre inkább elanyagiasodik, ezzel kapcsolatban sem számolhatunk be másról, mint arról, hogy némelyek bizonyosan jól járnak egy-egy megrögzött szurkoló elhalálozásával – és ilyenformán történő búcsúztatásával.

Egy-egy szertartás ára ugyanis 800 és 3000 euró (vagyis átszámítva 200 ezer, illetve 750 ezer forint) között változhat, az összegből pedig – természetes módon – a futballklub is részesedik. Magyarán, hasznot húz rajongói érzelmeiből. A család pedig kénytelen elfogadni, hogy ez volt a halott utolsó, ám a lehető legfurcsább kívánsága.

Úgy gondolják: akármilyen is volt, most már spongyát rá.

Illetve bocsánat – földet…