Gólkirály a gólvonalról

Tíz éve szerepel rendszeresen az élvonalban, és a hetvenhetedik találatánál tart. Évenkénti csaknem nyolcgólos átlag, ez nem is rossz. Mezőnygólt még nem szerzett, kizárólag büntetőből vagy szabadrúgásból volt eredményes, ám ez megbocsátható, különösen, ha tekintetbe veszszük, hogy Rogério Ceni nem csatár vagy középpályás, hanem kapus…

A legenda tulajdonképpen 1997. február 15-én kezdődött el. A Sao Paulo az Uniao Sao Joao ellen játszott, és a negyvennyolcadik percben szabadrúgáshoz jutott. Általános megrökönyödésre a csapat kapusa, Rogério Ceni állt a labda mögé, aki két korábbi meccsen már sikertelenül próbálkozott a gólszerzéssel. Most azonban, amikor a játékvezető jelt adott, a felső sarokba lőtt.

Tombolt a közönség, de ekkor még aligha sejtette bárki is, hogy páratlan sorozat kezdetének volt a szemtanúja. Sokan talán úgy vélték, vak tyúk is talál szemet, és csupán apró kuriózum ez a gól egy tehetséges, ám sokáig mellőzött kapus életében, pedig ezt a gólt rengeteg tudatos gyakorlás előzte meg.

Rogério Mücke Ceni a származását tekintve nem tipikus brazil futballista: a játékos, akinek az ereiben német vér is csörgedez, nem nyomornegyedből, hanem egy középosztályhoz tartozó családból érkezett. Gyerekként a Sinop FC kapuját védte, és mire tizenhét éves lett, már Mato Grosso állam bajnokaként és kupagyőzteseként büszkélkedhetett. A világhírű Sao Paolóhoz 1990-ben került, egy rövid próbajáték után, de profi szerződést csak három évvel később kapott, és attól fogva Tele Santana edző irányításával olyan klasszisok között készülhetett a nagy kiugrásra, mint Cafú, Rai, Leonardo, Juninho Paulista, Denílson, Roque Junior vagy Edmílson.

A kiugrásra azonban várnia kellett, mert ebben a csapatban a kapus sem akárki volt: Zetti tagja volt az 1994-ben világbajnokságot nyerő brazil válogatottnak is. Hősünk négy éven át ücsörgött türelmesen a kispadon – még így is eljutott harmadik kapusként az atlantai olimpiára –, és akkor virradt fel az ő napja, amikor Zetti 1997-ben a Santoshoz igazolt. Ő került a helyére, és élt is a lehetőséggel. Nem csak a rúgott góljai miatt vált mára élő legendává a hazájában. A Placar nevő újság osztályzatai alapján ő volt a brazil országos bajnokság legjobb kapusa 2000-ben, 2003-ban, 2004-ben és 2006-ban – minden jel szerint 2007-ben isaz lesz –, sőt, tavaly a brazil szövetség őt választotta az egész mezőny legjobbjának, most pedig ő az egyetlen, aki Dél-Amerikában futballozik, és szerepel a France Football ötvenes listáján, ahonnan a Aranylabda győztese kerül majd ki december 2-án. Az idén szeptember 1-jén klubrekordot ért el, amikor megdöntötte neves elődje, az 1982-es világbajnokságon védő Valdír Peres 694 perces góltalansági csúcsát, végül 990 percnél szakadt meg a sorozat , és ezzel a harmadik helyen áll a brazil bajnokság történetében Jairo (Corinthians, 1978, 1132 perc) és Emerson Leao (Palmeiras, 1973, 1057 perc) mögött. Európai idő szerint csütörtök hajnalban a 769. mérkőzésén védhette a Sao Paolo kapuját, és ez alighanem soha be nem hozható rekord.

A legérdekesebb azonban kétségtelenül a gólerőssége. Még csak tartalék volt, amikor az egyik edzésen azt javasolta a kiválóan rúgó Zettinek, hogy vállalja el a szabadrúgásokat, de ő ezt badarságnak tartotta. Rogério Ceni viszont úgy döntött, ha nem Zetti, akkor ő lesz a klub első gólt szerző kapusa, és nekiállt gyakorolni a szabadrúgást. Elmondása szerint legalább tizenötezerszer lőtt így kapura az edzéseken, és amikor már ő volt az első számú kapus, az új edző, Muricy Ramalho egyszer csak megengedte neki, hogy élesben, azaz mérkőzésen is kipróbálja frissen szerzett tudását. Ez a Fluminense elleni egyik bajnokin történt meg – az ellenfél kapusa védett. A következő alkalommal, a Flamengo ellen a kapufát találta el, ám legközelebb, a már említett 1997. február 15-i, Uniao Sao Joao elleni találkozón már nem volt kegyelem.

Ezt azóta hetvenhat újabb gól követte, harmincegy tizenegyesből és negyvenhat szabadrúgásból – túlnyomó többségükben valamelyik felső sarokban köt ki a labda –, és a Libertadoreskupában elért tíz góljával (2006. július 26-án szerezte az utolsót) a klub örök góllövőlistájának az élén áll ebben a sorozatban, holtversenyben Palhinhával, Pedro Rochával és Müllerrel. Érdekesség, hogy amikor Rogério Ceni gólt szerzett, a Sao Paolo sohasem kapott ki. Jelentős dátum a karrierjében 2006. augusztus 20. is: ezen a napon két gólt lőtt – ez egyébként eddig háromszorfordult elő –, és az elsővel átvette a vezetést a gólszerző kapusok listáján, azaz megelőzte a „csak” hatvankettőig jutó paraguayi José Luis Félix Chilavert.

Dacára a rengeteg rekordnak, Európában kevésbé ismert a neve, mint rengeteg honfitársának, ennek oka a klubhűsége, és az, hogy mindössze tizenhétszer védhetett a válogatottban, igaz, a kispadon jóval többször ült, tehát a keretnek gyakran volt a tagja. Számára Európa csak 2001-ben jelentett csábítást, amikor Arsene Wenger csalogatta az Arsenalhoz, ám a Sao Paolo fizetésemeléssel tompította a Londonból érkező szirénhangokat, és Rogério Ceni maradt Brazíliában. Ami a válogatottat illeti, ott volt a keretben a 2002-es és a 2006os világbajnokágon is, utóbbin a Japán elleni mérkőzésen be is állhatott a kapuba. Ennek ellenére nem csalódott, mi több, további terveket szövöget. Szeretne egyszer mesterhármast elérni, és 2014-ben, amikor Brazília rendezi majd a világbajnokságot – ezt a keddi döntés után a helyszínen nyilatkozta –, tagja akar lenni a válogatottnak.

Elvégre akkor még csak negyvenegy éves lesz. Éppen annyi, mint amennyi az olasz Dino Zoff volt, amikor vb-aranyat nyert 1982-ben.

Rogério Cenit ismerve – semmi sem lehetetlen.