Aki már leélt néhány évet ezen a sártekén, pontosan tudja, miről beszélek: az életben minden csőstül szakad az emberre. A jó és a rossz egyaránt. Rejtő Ildikóról azt mondják, akik jól ismerik, túl a hetedik ikszen megfiatalodott. Csodálatos tehetséget kapott a Teremtőtől, bal kezével történelmet írt – nem papírlapokra, hanem a páston, toll helyett tőrrel.
Öt olimpián hét érem – ebből kettő arany –, öt világbajnoki cím szegélyezte e párját ritkító pályafutást. Amit sportolóként elért, az csak a legnagyobbaknak adatott meg. Kevésen múlt, hogy nem lett hat abból az öt olimpiából – már Melbourne-be is ki akarták vinni aktuális ifjúsági világbajnokként, de az utolsó pillanatban lemaradt a gépről. S húsz év múlva, Montrealban is tagja volt még a bronzérmes tőrcsapatnak. Korszakokat ívelt át a karrierje: még vívott Elek Ilonával, és már megmérkőzött Stefanek Gertrúddal.
Emberöltővel ezelőtt legendává nemesült. Valahogy mégis árnyékban maradt, meglehet, nagyothallóként, óhatatlanul kialakult gátlásaival önként vállalta a viszszahúzódó életmódot. Szinte valamennyi olimpiai bajnokunkról többet tudtunk, mint róla. Azon kevesek, akik abban a szerencsében részesültek, hogy közelről ismerték, egyöntetűen állítják: megingathatatlan erkölcsi alapokon álló világnézet, makulátlan, kitérők nélküli életút az övé. Úgy, hogy mindig is kerülte a csillogást, a reflektorfényt, sohasem vágyott közszereplésre, beérte azzal, aminél többet nem tehet az ember. Derék hazafi volt.
Aztán váratlanul Gabriel García Márquez tollára kínálkozó fordulatot vett az élete. Semmi hajmeresztő nem történt vele, csak elkezdett kivirágozni. Férjével Mátraderecskén vett egy panziót, túl a hetvenen most azt igazgatják példamutató alapossággal. Az olimpiai bajnokok társasági életében is egyre nagyobb szerepet vállalt, s – akár hiszik, akár nem, ilyen orvosi csoda is létezik – fokozatosan visszanyerte hallását! Most pedig – olimpiai bajnok társai javaslatára – bekerül a nemzet sportolói közé. Oda, ahová mindig is tartozott.