„Szlovák” Magyar Kupa

Az odüsszeia csütörtök este, a Keleti pályaudvaron, Európa alighanem legmocskosabb, leghidegebb, legelhanyagoltabb vasútállomásán kezdődik. Van még háromnegyed órám a brassói vonat indulásáig, keresnék egy fűtött várótermet, de ezzel az erővel Attila kardját is kereshetném, ugyanakkora esélyem lenne a megtalálására. Végső elkeseredésemben szóba elegyedek egy brazil (!) testvérpárral, Törökország felé tart a fiú és a lány, de azt már most megfogadják, hogy többé be nem teszik a lábukat Magyarországra. A Keleti látványa örökre elvette a kedvüket kies hazánk meglátogatásától. Országimázs, ó!

A vonat hatvan perc késéssel indul tizenkét órás útjára, a huszonegyedik század elején tréfának hinnénk, de nem az: eltűnt a levegő, nem találják a vagonok légfékrendszeréből a matériát, márpedig anélkül nem indulhat a vonat. Hogy reggel óta itt vesztegelt a szerelvény a síneken, és csak fél órával a tervezett indulás előtt jutott eszükbe megejteni a műszaki ellenőrzést, ugyan kit érdekel…

Sovány vigasz, hogy az egyórás késés Csíkszeredáig már nem módosul, másnap reggel hét helyett nyolckor gördül be a vonat a nyolcvanöt százalékban ma is magyarlakta, negyvenötezres településre, a történelmi Csík vármegye – ma Hargita – székvárosába, a 2007-es jégkorong Magyar Kupa négyes döntőjének helyszínére.

A Csíki-medence a történelmi Magyarország Szibériája, megbízhatónak mondható források szerint 1977-ben mértek már itt mínusz negyven fokot is. Most csak öt fokkal van fagypont alatt a hőmérséklet – nappal –, de vastag hólepel borítja a várost, amely le sem tagadhatná, hogy leélt vagy negyvenöt évet a létező szocializmusnak nevezett gigantikus – elvetélt – kísérlet nyomása alatt. Lakótelep lakótelep hátán, alig-alig maradt meg valami hírmondónak a történelmi városmagból, paradox módon egy hét éve épült, némiképp a barcelonai Sagrada Famíliát idéző épület, a Makovecz Imre tervezte Millenniumi Templom minősíthető még műemléknek. Szálláshelyünk, a Hotel Fenyő a Hunguest szállodalánc egyetlen erdélyi darabja, ugyanúgy bizonyos Kurkó János tulajdona, mint a fiatalabb csíkszeredai hokiklub, a HC, a négyes döntő egyik résztvevője. Habár Kurkó élénken tiltakozik a „tulajdonos” megjelölés ellen, ő csak egyik szerény támogatója a helyi hokinak, de azért látszik: jócskán „birtokon belül” van…

A HC öt éve alakult, nagy a rivalizálás az „ősiség” előjogait élvezni akaró Sport Clubbal, jelenleg nagyjából egyforma játékerőt képvisel a két egyesület.

Van azonban egy kis bibi: mindkét csíkszeredai egylet „idegen tollakkal” ékeskedik. Magyarán: tömve vannak szlovák légiósokkal, a HC például a már meglévő tíz „tót atyafi” mellé csütörtökön villámmal átigazolt további hatot, de a Sportklub sem panaszkodhat légióshiányra. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az UTE és a Dunaújváros együttvéve tizennégy szlovákot sorakoztat fel, akkor bizony szinte többen beszélnek szlovákul a Magyar Kupa négyes döntőjében, mint magyarul. De ha a szabályok megengedik…

Mindenesetre volt egy érdekes momentuma a Magyar Kupa csütörtöki technikai értekezletének. Felállt Vladimír Matejov, az Acélbikák – természetesen – szlovák mestere, és így szólt:

„Köszöntöm a kollégákat a Magyar Kupa négyes döntőjében, amelyet Csíkszeredában rendeznek, ahol harminchat szlovák légiós lép jégre, s ahol a négy csapatból háromnak szlovák, egynek pedig svéd az edzője…”

De hát európai uniós tagországokról van szó, másképp hogyan is képzelhetnénk el egy ilyen, kuriózumszámba menő kupadöntőt? Amelynek Románia kellős közepén, nyolcszáz kilométerre Budapesttől a Mol a főszponzora, s a palánkokon ilyen támogatók nevét olvashatjuk: Vegyépszer, OTP Bank, WizzAir – no meg olyan, multinak aligha minősíthető helybéli mikrovállalkozásokét, mint a Karesz Sport Jégkorong Felszerelés Szaküzlet vagy a Kishavas panzió, hogy a Bujdosó Székely vendéglőről ne is beszéljünk, ahol „házias székely ételeket” fogyaszthatunk „hangulatos élőzene” kíséretében.

A programot a két magyarországi csapat összecsapása nyitja, szakmánk legszebb hagyományait idézve azt is írhatnánk – de nem írjuk… –, hogy egyenlő erők küzdelmét hozza a hatvan perc. A liláknál több a szlovák, de kevesebb a hokis, ezért Ivan Dornic mester csak három sort tud foglalkoztatni, a Bikák inkább saját erőből építkeznek – viszont négy sorral. Mindkét kapus parádézik, többet támad az UTE, de szerencsésebb a Dunaújváros. És hogy az esemény nemzetközi jellegét már-már az abszurditásig fokozzuk: a döntő gólt egy görög szülőktől származó srác, Galanisz Nikandrosz üti…

A huszonkét újvárosi zarándok öröme leírhatatlan.

A helyi presztízsrangadó sokkal kiélezettebb, színvonalasabb küzdelmet hozott, mint az első elődöntő. Dugig megtelt az aréna, a magyar bajnokságba is beszámító összecsapás első harmada a Sport Clubé, a második a HC-é volt – persze valamennyi gól és egy híján valamennyi gólpassz szlovák hokisok nevéhez fűződött. A közönség elementáris erővel biztatta az „ősi” csíkszeredaiakat, a román bajnoki címet védő Sport Club hokisait, akik a harmadik játékrészt végigtámadták, sokat játszottak emberelőnyben, sőt az utolsó 34 másodpercre a kapus helyett is mezőnyjátékost küldött be a svéd– magyar edzőkettős, de már nem sikerült megakadályozni a HC döntőbe jutását.