„Nézzenek a tabellára!”

Másodszor játszott ebben az idényben az ország nyilvánossága előtt – a közszolgálati televízió közvetítette a meccset – a Dombóvár, és az Atomerőműtől hosszabbításban elszenvedett 112–108-as vereség után most 101–96-os győzelmet ünnepelhetett az Alba Regia Sportcentrumban. A siker legfőbb letéteményese – mint oly sokszor ebben az idényben – a „tripladupla-király” Michael English volt. A 25 éves amerikai mindenes a Nyíregyháza elleni meccs után másodszor produkált három statisztikai kategóriában két számjegyű eredményt: e két mérkőzésen 19 pont, 11.5 lepattanó és 16 gólpassz az átlaga.

Az ilyesfajta statisztika még a műfaj legnagyobb mesterének, a phoenixi Steve Nashnek is becsületére válna, pedig az NBA-ben negyvennyolc perc a játékidő – szemben a magyarországi negyvennel…

Még véletlenül sem hasonlítanám magam ilyen világsztárhoz, de tény, hogy igyekszem a játék minden elemében hasznossá tenni magam – válaszolta a fehérvári meccs másnapján Michael – a barátainak Mike – English.

A dobott pontok száma és a gólpasszoké még csakcsak felfogható, no de az, ahogy csekélyke százkilencvenhárom centiméteres magasságával ipari mennyiségben halássza el az óriások – szombaton például a tizenkilenc centivel magasabb Bencze Zoltán – orra elől a labdákat, hihetetlen. Hogyan csinálja?

Az érdem a csapaté. Mindenki remekül zár ki a palánk alatt, igyekszünk rutinosan helyezkedni. A lepattanózásban különben sem a magasság, még csak nem is annyira a ruganyosság számít, hanem, hogy ki mennyire akarja a labdát. És én nagyon akarom.

Végül is mi az ön posztja? Irányító, dobóhátvéd, kisbedobó?

Ebből is egy kicsi, abból is egy kicsi. Alapvetően point guard vagyok, vagyis én hozom fel a labdát, de mivel a többiek is igen jól vezetik – például „Skip” Mills, és Simon Nándi is –, ezért be tudjuk csapni az ellenfelet. Állandó gondot okozunk a riválisainknak, sosem tudják, ki kicsodát fogjon.

Csaknem harminchét percet kénytelen játszani meccsenként, mégis bírja. Hogyan?

Napi két és fél órát edzünk, rengeteget futunk, és egy idő után hozzászokik az ember a terheléshez. Meg aztán remek cseréink is vannak, ha kell, szusszanásnyi pihenőt ad Dzunics Braniszlav edző.

Milyen a viszonyuk a délszláv származású mesterrel?

Szenzációs. Egyszer már nyilatkoztam a lapjuknak, hogy őt tartom sikereink kovácsának. Olyan edzéseket vezet, hogy csak ámulok és bámulok. Rengeteget követel tőlünk a gyakorlásokon és a meccseken egyaránt, és mi összetörjük magunkat – én legalábbis mindenképpen –, hogy a kedvében járjunk.

Remélem, nem haragszik meg rám, nem is a saját véleményemet mondom: sokak szerint egy-két bohém amerikai streetballkosaras meg néhány középszerű magyar egyvelege a Dombóvár. Nem értik, miként állhat a tabella harmadik helyén.

Hogy streetballt játszanánk? Ugyan már! Igyekszünk kihasználni az erényeinket, hogy többen is jól vezetjük a labdát, és jól dobjuk a hármasokat. Ami pedig a magyarokat – Simont, Bódi Ferit, Deák Attilát, Molnár Miklóst – illeti, lehet, hogy nem válogatott játékosok, de hogy oda valók, az biztos. Rettenetesen alulértékelt kosarasok ők, nélkülük sehol sem tartanánk most. Szóval azt üzenem a fanyalgóknak meg azoknak, akik nem értik, hogyan állhat tizenhárom forduló után kilenc győzelem a csapat neve mellett, hogy nézzenek a tabellára! Mert vitathatatlan tény, hogy mi vagyunk a valaha volt legjobb dombóvári kosárcsapat.