A viszontlátásban bízva

Megérte otthagyni az Intert?Megérte otthagyni az Intert?

A Grossetónál eltöltött több mint két hónap alapján biztosan állíthatom, jó döntést hoztam – válaszolt a 19 éves Filkor Attila. – Nagyszerűen érzem magam a csapatnál, és bár rajtam kívül csak két fiatal játékos tagja a keretnek, sikerült tökéletesen beilleszkednem a társaságba.

Amikor januárban létrejött a Grossetóval a megállapodás, abban bízott, hogy új csapatában több játéklehetőséghez jut a felnőttek között. Azóta az együttes tizenegy bajnokit játszott, ön hétszer kapott szerepet, kétszer kezdőként. Erre számított?

Ha azt nézem, hogy a Serie B nyolvannyolcas születésű labdarúgói közül rajtam kívül talán csak egy Modena-játékos jut rendszeresen szóhoz, elégedett vagyok. Stefano Pioli edző bízik bennem, a legutóbbi, Lecce elleni bajnokira is a kezdőcsapatba jelölt, csak sajnos a meccs előtti éjjel rosszul lettem, valami vírust kaphattam, ezért ki kellett hagynom az összecsapást.

Jobban van?

Köszönöm, most már rendben vagyok.

Bár a többi, Olaszországban légióskodó honfitársa tudomásunk szerint az utóbbi időben – a sérüléséből lábadozó Bognár Zsolt kivételével – tökéletes egészségnek örvend, mégsem játszanak hétről hétre. Ennyire erős lenne a másodosztály?

Higgye el, a Serie B rettentő kemény és színvonalas bajnokság. Én is meglepődtem, milyen iramúak a találkozók, de nemcsak a sebesség, a csapatok taktikai és a technikai felkészültsége is szembetűnő. A fiatal játékosok kibontakozását pedig nehezíti, hogy az edzők általában szívesebben támaszkodnak a harminc-egynéhány éves, tapasztalt öregekre, mint a tizenéves tehetségekre.

Megszokta már az Intert övező hatalmas felhajtás és óriási médiaérdeklődés után a toszkán kisvárosi csapat viszonylag nyugodt életét?

Éles volt a váltás, hiszen a világ egyik legnagyobb klubjából egészen más közegbe csöppentem. Tisztán előttem van a jelenet, ahogy Milánóban a csapatunkat szállító buszt megrohanták a rajongók – ez is jelezte számomra, hogy az Internél az emberek tényleg élnek-halnak az együttesért. Grossetóban a meccsekre négy-ötezer ember jár ki, nem ugyanaz a dimenzió.

Látjuk még valaha az Interben játszani?

Ez a leghőbb vágyam. A Grossetónál a nyáron lejár a kölcsönszerződésem, és bár a jövőmről egyelőre nem sokat tudok mondani, fokról fokra szeretnék előrébb jutni, a végső célom, hogy egyszer újra az Interben futballozzak.

Tartja magát annyira, hogy a jövőben a milánói klub meghatározó játékosa legyen?

Ha nem bíznék magamban, nem mondanám, hogy vissza akarok térni az Interbe.

Tizenkilenc éves vagyok, van még időm, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a milánóiak alapemberei között jelenleg nincs húsz év alatti labdarúgó.

Biztathatja, hogy Luís Figo, a gárda portugál középpályása lapunknak adott interjújában nemrég úgy fogalmazott, „…mivel Filkor Attila az Interben már edzéseken és meccseken is bizonyított, nincs más feladata, mint visszatérni, és harcolni az első csapatba kerülésért”.

Megtisztelő, hogy ezt mondta rólam. Figóval kapcsolatban egyébként személyes emléket is őrzök: amikor tavaly augusztusban az olaszok elleni válogatott mérkőzés után visszatértem Milánóba, az öltözőben odajött hozzám, és megölelt. Azt a pillanatot valószínűleg sohasem felejtem el.

Ha már szóba hozta a válogatottat: a jelek szerint a Grossetóba költözésért súlyos árat kellett fizetnie, hiszen Várhidi Péter szövetségi kapitány nem hívta be a szlovénok elleni keretbe. Ismét megkérdezem:

megérte otthagyni az Intert?

Megérte. Óriási megtiszteltetés számomra a válogatottban játszani, az olaszok elleni győzelem élménye például máig él bennem, borsódzik a hátam, ha a második vagy a harmadik magyar gólra gondolok. A januári klubváltással ugyanakkor rendszeres játéklehetőséghez jutottam egy felnőttegyüttesben, és ez számomra rendkívül fontos szempont. Egyébként éppen azért furcsa a kapitány döntése, mert a korábbi időszakhoz képest most tényleg hétről hétre éles meccseken játszom. Ha pedig csak azért voltam válogatott, mert az Interben szerepeltem, az tényleg baj.