Kegyelmi állapotban

1974: vb-ezüst; 1976: Eb bronz; 1978: vb-ezüst. Az első nagy holland generáció, a főleg Johan Cruyff, majd Johan Neeskens, Johnny Rep és Rob Rensenbrink nevével fémjelzett korosztály négy évig nem hiányzott a világversenyek dobogóiról (ezt egyetlen más nemzet sem mondhatta el magáról akkoriban), aranyat viszont egyszer sem tudott nyerni. Balszerencse, hogy a két világbajnokságon ehhez a házigazdán keresztül vezetett volna az út, de az NSZK és Argentína is túl nagy falat volt. Hogy önmagában a csapat, esetleg a hozzá kapcsolódó körítés is, azt ma már ne firtassuk…

Persze az 1980-as Európabajnokság után egy ideig talán még a rendezővel szemben elbukott finálét is örömmel vették volna Németalföldön, mert Hollandia három egymást követő nagy tornára (az 1982-es és 1986-os vb-re, illetve az 1984-es Eb-re) nem tudta kvalifikálni magát, amit nehezen viseltek arrafelé. Az „orvoslásra” Rinus Michelst, az 1974-es ezüstcsapat szövetségi kapitányát, a totális futball egyik „feltalálóját” kérték fel, aki a selejtezőket simán vette (a négy idegenbeli győzelem közben a lengyelek és a görögök elleni döntetlen könnyedén belefért), a nyolcas döntőre meg tökéletesen összerakta csapatát.

Egyszer bevallotta: „Művészet összeállítani egy kezdőcsapatot, megtalálni az egyensúlyt a kreatív és a romboló játékosok, a védelem, az építkezés és a támadás között, sohasem feledve az ellenfél minőségét, illetve a minden mecscsen külön-külön jelentkező speciális nyomást.”

S az NSZK-ban megrendezett tornán tökélyre fejlesztette művészetét.

Mint a művészek többségének, elsőre neki sem sikerült tökéleteset alkotnia, a Szovjetunió elleni nyitányon Rácz László (ha úgy tetszik, Vaszilij Rac) távoli lövésére nem érkezett holland válasz, a második, Anglia elleni mérkőzésre viszont a helyére került a Michels-féle kirakós utolsó eleme is.

Bekerült ugyanis a kezdőcsapatba Marco van Basten. A selejtezőkön a Népstadionban ő indította el az NSZK-ba vezető úton az oranjét, ám a szövetségi kapitány a nyolcas döntő kezdetén még úgy gondolta, centerben jobb John Bosmannal nekimenni a szovjeteknek, mint a bokasérüléséből (csak 11 bajnokit játszott emiatt az 1987–88-as szezonban a Milanban!) felépülő Van Bastennel.

A második meccsen már nem követte el ezt a hibát, a lassan a Marco Golo becenévre (is) hallgató csatár pedig megmutatta, miért szerepelt ajánlólevelében négy holland gólkirályi cím, illetve mai észszel felfoghatatlan 26 mérkőzés/37 gólos arány az 1985–86-os évadból. A hátralévő négy találkozóból mindössze egyen, Írország ellen nem vállalt jelentős részt a döntésből. Angliát mesterhármasával egyedül intézte el, aztán jött az Írország elleni pihenő (a csereként beszálló Wim Kieft besegített), majd a két sorsdöntő mérkőzés gálája. Az NSZK elleni elődöntőt Van Basten és a nyugatnémetek ragyogó emberfogója, Jürgen Kohler párharcaként vezette fel a sajtó – mint utóbb kiderült, nem véletlenül. Hiába vezetett Lothar Matthäus tizenegyesével a rendező, az utolsó 16 percben Kohler kétszer hibázott a holland gólgéppel szemben. Az első esetből vitatható tizenegyes (sokak szerint Ioan Igna bíró kompenzálta a hazaiaknak adott, ugyancsak gyanús büntetőt) és Ronald Koeman-gól született, a másodikat pedig Van Basten használta ki, miután Jan Wouters hosszú labdáját estében a kapuba lőtte.

„Kohler karrierje során a kevés elvesztett párharcok egyike volt a Van Basten elleni. Talán mindenkinek ez fájt a legjobban” – emlékezett meg a két évvel később világbajnokká előlépő bekkről a Kicker című szaklap. Ami a nyugatnémeteknek fájt, Hollandiának (főleg 1974 óta) hatalmas örömöt szerzett: az ország lakosságának hatvan százaléka az utcán ünnepelt.

A döntő után meg alighanem még többen. A sors ugyanis igazságot szolgáltatott: Hollandia abban a stadionban lett kontinensbajnok, ahol 14 évvel korábban minden idők egyik (a másik az Aranycsapat) legjobb, de koronát sohasem kapó csapata elbukott. Már Ruud Gullit fejese is elég lett volna a megdicsőüléshez (Igor Belanov közben a másik oldalon mindent elrontott), de azért egy futballnemzet megdicsőüléséhez dukált a nagy dobás is. Mint 1958-ban Pelé varázslata a svédek ellen vagy 1966-ban Geoff Hurst „Wembley-gólja”, úgy most Marco van Basten káprázata. Lehetetlen szögből, kapásból, jobbal a jobb felsőbe. Világverseny fináléjában nem lőttek ennél szebb gólt. „Ha gólt szerzek, általában boldog vagyok. Ez más volt. Talán kegyelmi állapot” – mondta utóbb Van Basten.

Ma már tudjuk: soha vissza nem térő kegyelmi állapot.