Nem mindig a taktika dönt

Akik látták a kedd esti mérkőzést (4–2), valószínűleg zúgó fejjel ébredtek – ha egyáltalán tudtak aludni –, és alighanem egyetértenek abban, hogy még a meccset követő második reggelen is érdemes elemezni a történteket. A Telegraph internetes portál szerkesztői egyenesen úgy vélekednek, ha a közeljövőben valóban lebontják az Anfield Road-i stadiont, sok más mellett e meccs emlékét is illenék átmenteni valahogyan az új arénába, a méltó hagyományőrzés végett.

Mint minden futballdrámának, ennek is volt olyan döntő fontosságú momentuma, amelynek megítélését megalapozottan vitathatja az egyik fél (a 85. percben befújt tizenegyes utózöngéiről lásd keretes írásunkat), de érdemes másról is szót ejteni. Arról például, hogy Rafa Benítez, a Liverpool menedzsere hiába kísérletezett meglepő felállással, ezúttal nem tudta tőrbe csalni Arsene Wengert. Steven Gerrard bal oldalon szerepeltetése kifejezetten rossz húzásnak bizonyult, részben emiatt az „ágyúsok” sokáig uralták a középpályát – sohasem tudjuk meg, mi történt volna, ha Mathieu Flamini nem szenved bokasérülést az első félidő hajrájában.

„Elismerem, az első játékrészben nagyon rosszul játszottunk, viszont vizsgálhatjuk úgy is a történteket, hogy ezek után képesek voltunk talpra állni, és egészen kiváló második félidőt produkálni. Így mindjárt más a helyzet – magyarázta Benítez. – Hogy mi döntött?

Mondhatnánk, hogy az európai meccsrutin, de ez nem lenne igaz, elég csak végigtekinteni az Arsenal névsorán. Inkább a játékosok ö n b e csülését e m l í t e ném, és természetesen a közönséget. A meccs legelejéről hallottuk a csodálatos anfieldi publikumot, ilyen biztatás mellett fel sem vetődhetett a játékosaimban, hogy feladják a harcot.”

Wenger természetesen nem tud mit kezdeni a majdnem továbbjutással, a benítezi taktika sikeres ellensúlyozásával. A francia menedzser bosszankodik a megítélt tizenegyes miatt, de elismeri, nem csak az vezetett a kieséssel felérő vereséghez.

„Kettő kettőnél azt hittem, hogy minden eldőlt a javunkra – mondta a szakvezető. – Aztán jött az a ravasz tizenegyes, és onnantól nem voltunk képesek tovább koncentrálni. Nem először kell lenyelnünk igazságtalan döntést, ami nem könynyíti meg a felkészülést a hét végi manchesteri bajnokira. Ugyanakkor nagy hibákat is elkövettünk, először is nem lett volna szabad gólt kapnunk szögletből, és nem lett volna szabad akkora teret engedni Fernando Torresnek sem, amekkorát a második gól előtt kapott.”

A londoni öltöző hangulatát a legjobban talán Gilberto Silva szavai festik le: „Nem is tudom, ezek után megnézem-e az elődöntőt a tévében. Azt hiszem, túlságosan fájdalmas élmény lenne. Az ember néha többet tanul egy vereségből, mint egy győzelemből, de az a helyzet, hogy én mégis inkább a sikereket szeretem…”

Végezetül szót kell ejtenünk két cserejátékosról, akik hősies teljesítményt nyújtottak – még ha csak az egyikük tette „térült” is meg, a néhány perc leforgása alatt tizenegyest kiharcoló, és gólt szerző liverpooli Ryan Babelé. „Amikor pályára léptem, az edzőnk csak annyit mondott, a csapatnak szüksége van energiára – mondta a roppant tehetséges holland. – Akkor még vezettünk kettő egyre, úgyhogy én sem gondoltam, hogy ilyen hihetetlen lesz a vége. A gólomnál a kapus nem állt középen, tulajdonképpen nem is volt nehéz betalálnom.”

Raktározzuk el Theo Walcott szólójának emlékét is. Sokat hallottunk már a tini félelmetes képességeiről, és most, amikor a második londoni gól előtt végigsasszézta szinte az egész pályát, megértettük, miért jósol neki oly nagy jövőt Wenger.