Megkönnyezett siker

A profi sportban ritkán talál kozni olyan mélységesen emberi és megható jelenetekkel, amilyenek a szerda esti Chelsea–Liverpool Bajnokok Ligájaelődöntőt kísérték. A rendes játékidőben 1–1-es döntetlent, a hosszabbítás után 3–2-es Chelsea-győzelmet (és összesítésben a gárda 4–3-as továbbjutását) hozó találkozó a fordulatos csata izgalmain túl két különös momentum miatt bizonyára sokáig megmarad a szurkolók emlékezetében.

Az első a 98. percben történt. Tizenegyeshez jutott a londoni klub, és bár Michael Ballack az előző hétvégén a Manchester United elleni bajnokin büntetőből (is) betalált, ezúttal átengedte a labdát Frank Lampardnak. Lampardnak, aki a napokban veszítette el 58 éves édesanyját, és aki a szomorú eset óta először vállalta a játékot. A középpályás magabiztosan lőtt a bal alsó sarokba, és ezzel kiszakadt belőle az elmúlt napok fájdalma és szenvedése: levette és megcsókolta a gyászkarszalagot, majd a szögletzászlónál könnyeivel küszködve, arcát kezébe temetve a földre borult. Amikor a végig kivételes tűzzel és alázattal futballozó Lampardot a 119. percben Avram Grant menedzser lecserélte, a majd negyvenezres közönség felállva tapsolt az est hősének.

„Frank bátor ember – beszélt középpályásáról Grant az öszszecsapás után, kiemelve, hogy a futballista a meccs előtti beszélgetésükön közölte vele, mindenképpen játszani akar. – Rettentő nehéz időszakot él át, de ezen a mérkőzésen nagyon közel került az édesanyjához. Kivételes teljesítményt nyújtott, és most talán egy kicsit ő is boldog.”

Az 52 éves izraeli edző mindenesetre biztosan az. Az eddig zárkózott, visszahúzódó és mogorva emberként ismert szakvezető a lefújást követően levette a kabátját, letérdelt a gyepen, és a földig előrehajolva elmormolt egy imát. Mint utóbb kiderült, a furcsa szertartással Grant családja régi fájdalmaira emlékezett.

„Nem volt könnyű számomra ez a nap – mondta tőle szokatlan nyíltsággal a menedzser. – Hazámban most tartják a holokauszt-emléknapot, és édesapámra gondoltam, aki a saját kezével temette el a nagyapámat. Büszke vagyok arra, amit ezen a napon véghezvittünk, nehéz feldolgozni az érzelmeket. Sok hálával tartozom szüleimnek, így apámnak is, aki túlélte a holokausztot. Noha számos közeli családtagját kellett eltemetnie, nem ismerek nála erősebb és bizakodóbb embert.”

Ami azt illeti, kitartásban a fiú sem marad el az apjától. Grantot gyakorlatilag azóta bírálják a szurkolók, az újságírók és egyes hírek szerint a játékosok is, hogy átvette az együttest az oly népszerű portugál mestertől, José Mourinhótól. Ám hiába hajtogatták minduntalan, hogy „egy” Grant nem Chelsea-kaliberű edző, ráadásul nincs jelentős szakmai múltja, nem sajtó- és közönségbarát, a szakember valahogy mégis eljuttatta csapatát a BL-döntőbe, miközben a gárda a Premier League bajnoki címéért is harcban áll. A korábban mégoly megalapozottnak tűnő kritikák lassan kezdik elveszíteni érvényüket – elvégre egy BL-finalista trénerbe már nehéz belekötni...

„Amióta a Chelsea menedzsereként dolgozom, mikroszkóppal figyelik minden megnyilvánulásomat – beszélt a nehézségekről a szakvezető. – Értettem az engem ért bírálatokat az edzőváltáskor, na, de utána? Úgy érzem, nekem sokkal többet kellett letennem az asztalra, mint más kollégáimnak.”

Ha már az összehasonlításoknál járunk: Mourinhónál annyival már mindenképpen jobb Grant, hogy kétszer is próbálkozó elődjével ellentétben a londoni klubbal sikerült túljutnia a BL elődöntőjén. Hogy a hónapokig lebecsült izraeli edző megdicsőülése teljessé váljon, ahhoz már csak egy mérkőzést kell megnyernie: a május 21-i, moszkvai finálét a Manchester United ellen.