Súlyos az örökség

„Pályafutása huszonhárom éve alatt mindvégig az erkölcs, a kötelességtudat, a hűség és az etikus viselkedés értékeit képviselte, és ez tette a labdarúgás egyik ikonjává.”

A francia L’Équipe sportnapilapban tavaly megjelent Paolo Maldini-jellemzés – ha a huszonhárom évet átírjuk huszonnégyre – ma is tökéletesen igaz, tekinthetjük a 39 éves legenda élete (és nem csak futballkarrierje) mottójának. Az általa képviselt erények ritka jelenségnek számítanak a csillogástól, a gyors sikerektől és a könnyen jött népszerűségtől gyakran elvakuló sztárok világában. Kissé elcsépelt kijelentés, de esetében pátosz nélkül használható: hozzáállása, viselkedése és személyisége példaként szolgál az ifjú nemzedék számára. Ha egy szóval kell jellemezni, a szó legnemesebb értelmében mondhatjuk rá: sportember.

A Milan jelenleg combsérüléssel bajlódó veterán védője maholnap visszavonul – még nem döntötte el, nekivág-e a következő évadnak –, s elhatározásával egy korszak érhet véget a piros-fekete egyesületnél. A felnőttek között 1985. január 20-án, az Udinese elleni bajnokin bem utatkozó, pályafutása során mindvégig a lombard klubot szolgáló játékos 1997 óta az együttes csapatkapitánya, vagyis a legkevesebb, amit elmondhatunk róla, hogy ő a Milan elmúlt húsz évének egyik meghatározó alakja.

Aki a karszalagot átveszi tőle – akár Gennaro Gattuso, akár Massimo Ambrosini, akár Kaká lesz az –, alighanem tisztában van vele, hogy az örökség nemcsak megtiszteltetést, hanem óriási felelősséget is jelent. Őszintén szólva nehéz elképzelni, hogy a Milannál a közeljövőben bárki is képes lesz betölteni a vezető szerepet, amelyet az utóbbi évtizedben Maldini oly nagyszerűen képviselt. (Az utódlás problémája egyébként abban az esetben is fennáll, ha a védő folytatja a futballt, vélhetően egyre gyakrabban kell majd helyettesíteni.)

Amikor pályafutása ezredik fellépése (2008. február 16., Parma–Milan 0–0) után arról kérdezték a védőt, visszavonulása esetén mi lesz a legfőbb „hagyatéka”, így válaszolt: „A sport és az ellenfél abszolút tiszteletét tartom igazán fontosnak. Ezt a fajta hozzáállást a szurkolók is értékelik, nem véletlen, hogy eddig még sohasem fütyültek ki vagy támadtak. Egyébként pedig nincs különösebb titkom, nem akarok én másnak látszani, más tulajdonságokat mutatni, mint amilyen a hétköznapi életben vagyok.”

Talán ez a természetesség, egyszerűség magyarázza, hogy hiába jöttek-mentek a társak, cserélődtek az edzők, Maldini az öltözőben és a pályán is megőrizte tekintélyét, a csapat igazi kapitányaként tudott viselkedni az öröm pillanataiban és a nehézségek idején is. Ahogy egy szakíró megjegyezte: Maldini nagyságát az bizonyítja a legjobban, hogy nincs ellensége, érdemeit senki sem kérdőjelezi meg. Tisztelettel beszélnek róla a befutott kortársak (Zinedine Zidane, Roberto Carlos, Ronaldo), felnéznek rá a barátok (Christian Vieri, Gennaro Gattuso, Andrij Sevcsenko), és elismerik a korábbi klasszisok is (Michel Platini, Eric Cantona, Gerd Müller).

A Milan-hívek emlékezetében valószínűleg hivatalos leváltása után is sokáig csak a „Capitanóként” megmaradó futballista népszerűségét természetesen nem kizárólag emberi érdemeinek, hanem sportsikereinek is köszönheti. Szinte hihetetlen a statisztika, de Maldini a Milannal összesen huszonhat trófeát szerzett, átlagosan évente több mint egyet. Íme, a dicsőséglista: hét olasz bajnoki cím, egy Olasz Kupa-arany, öt olasz Szuperkupa-elsőség, öt BEK/BL-siker, öt európai Szuperkupa-győzelem, két Világkupa- és egy klubvilágbajnoki diadal.

Túlzás nélkül állítható: a Milannál most a futballtörténelem egyik legbecsesebb csapatkapitányi karszalagját lehet megörökölni.