Öttusázó maradt

Fáj még a gyomra?Fáj még a gyomra?

Amióta abbahagytam az öttusát, egyáltalán nem.

Azért kérdezem, mert Szöulban a verseny előtti napon az olimpiai faluban sétálva tízpercenként le kellett ülnie a fekélye miatt.

Szörnyű volt. Főként úgy, hogy nem szedhettem semmiféle gyógyszert a doppinglista miatt. Volt egy almagél, annak is a fájdalomcsillapítós változata, attól viszont mindenem elzsibbadt belül. Aztán, amikor befejeztem a sportot, kaptam egy gyógyszert, amely három hét alatt rendbe hozott.

Marketingcége van, benne él az élet sűrűjében, most is indokolt lenne egy kis gyomorfájás… Mondjuk azért, mert a sportmarketing enyhén szólva is gyerekcipőben jár nálunk.

Attól függ, honnan nézzük. Ha a nagy cégek közelítenek a sporthoz, akkor nem, van megrendelésünk tőlük elegendő, de az igaz, hogy a sport nem igényli azt, amit tudunk.

Mindenki azt hiszi, hogy mindent tud, sőt mindent jobban tud, pedig… Nemrégiben kérdeztem egy csúcsvezetőt, miért nem válaszol hetek óta az e-mailemre, azt mondta, nem volt rajta dátum. Pedig ha a titkárnője kinyomtatta volna az üzenet fejlécét is, akkor… És olyanok is akadnak, akik még a számítógépet sem tudják bekapcsolni. De hagyjuk, a világot sem egy nap alatt teremtették.

Reggeltől estig lót-fut, mint az igazi menedzserek?

Nem vagyok menedzser, az más műfaj, nálunk egyébként nincsenek is igazi menedzserek. Akkor lennének, ha azt mondanák a sportolónak, hogy neked ahhoz, hogy egyről a kettőre jussál, kell mondjuk tízmillió forint, én pedig megadom.

Aztán, ha tizenhármat szerez, nyer hárommilliót, ha nyolcat, bukik kettőt. Ez így korrekt. Nálunk mindenki tutista, biztosra megy, hárítja a kockázatot. Ami viszont a talpalást illeti, az igaz, tárgyalások, telefonok, enélkül nem megy.

Megnyert mindent, amit lehetett, ismerik az országban, vagy hogy korszerűen fogalmazzak: kamatoztathatja kapcsolati tőkéjét.

Ha felhívok egy céget, mindig megmondom, hogy az öttusázó vagyok, ami a legtöbb helyen elég arra, hogy tárgyalóképes legyek, de legalábbis ne csapják le a telefont. A legtöbb gondom azzal van, hogy egyszerre ezer és ezer információt kellene a fejemben tartanom. Szerencsére nőkkel dolgozom, akik precízebbek, mint a férfiak. Mi kitalálunk valamit, aminek logikusan gondolkozva a nyolcvan százalékát sem lehet megvalósítani, aztán jönnek ők, és megcsinálják – tökéletesen.

Megnéztem a cége honlapját, a munkái remek referenciák, ezzel együtt én mindig azt gondoltam, hogy edző lesz.

Én is. Az első diplomám az edzői volt, az álmomat pedig nem adtam föl… Török Feri a példaképem, ő azért dolgozott sokat ügyvédként, hogy később akár ingyen is edzősködhessen. Szerencséje volt, a csúcson kezdhette, kapitány lett. Én kevesebbel is megelégednék.

Török doktorral különleges a viszonya, mint mindenkinek, aki együtt dolgozott vele. Örök kapocs van önök között.

Csak jót tett velem. Mindent megnyertem, amit lehetett a kapitánysága alatt, természetes a kötődésem. Mint ahogy Mizsér Attilához és Martinek Janihoz is, akikkel a legsikeresebb voltam. Meg Bodnár Janihoz és Buzgó Józsihoz, akik az Istenben boldogult Lázár Péterrel együtt időt és energiát nem kímélve győzködtek, hogy hagyjam ott az unalmas úszást, legyek öttusázó. Ha Török Ferire gondolok, leginkább tisztelet van bennem, és nem hétköznapi értelemben. Legszívesebben még mindig magáznám, ahogy egy letűnt világban a fiúk életük végéig magázták az apjukat.

Ha edzősködne, biztos visszaköszönnének önnél a módszerei.

Valószínű, de én nem tudnék olyan rafinált lenni, mint ő.

Nem véletlenül Róka a beceneve…

Semmiképpen. Csak egy példa… Szöul előtt két héttel közölte, hogy az olimpiáig már nem lesz edzés. Annyit és úgy dolgoztunk nyolc hónapon át, hogy ő már nem tud semmit hozzátenni. Az edzésterv ott van, aki akar, mozoghat, de ő már nem követel… Persze mindenki dupla elánnal melózott, nincs az a sportoló, aki az olimpia előtt leáll, de elültette a fejünkbe, hogy mi vagyunk a legjobbak, mindent megtettünk, nem lehet baj.

Azért muníciónak ott volt még a moulins-i világbajnokság megnyerése a Szöul előtti esztendőben.

Szoktam is mondogatni, hogy mi az olimpiát egy évvel korábban nyertük meg, elvégre azon a versenyen az első szám, a lovaglás után az utolsó helyen álltunk, onnan küzdöttük fel magunkat az élre. Még most sem tudom, hogyan csináltuk, máig erőt merítek abból a néhány napból.

Nézem a pulóverén a feliratot, ezek szerint mostanában golfozik.

Beleszerettem. Nagy versenyző már nem leszek, Tiger Woods nyugodtan aludhat tőlem, de szeretem csinálni.

Mint általában, ha sportolhat. Emlékszem, Tatán, az edzőtáborban a vívás előtt mindig kosárlabdázással melegített be.

Szerencsés alkat vagyok, jó megfigyelő. Sokat néztem sportot a tévében, figyeltem, hogyan mozognak a futballisták, a teniszezők vagy a golfozók és a kosarasok, aztán igyekeztem utánozni a mozgásukat. Amilyen sportot kipróbálhattam, kipróbáltam. Talán azért, mert amikor gyerek voltam, mindig mozgásban voltunk, mindenben versenyeztünk. Az egy olyan világ volt, sajnos elmúlt, és talán már sohasem tér vissza. A gyerekeim közül a nagyobbak becsülettel edzenek, a fiam vív, a lányom kosarazik, de nincs meg bennük az, ami bennünk volt.

Ezt minden generáció elmondja az utódairól.

Persze. Én az uszodában nőttem fel, amely a legjobb közeg. Minden egyszerű és tiszta. Elfogadnak olyannak, amilyen vagy, az eredményeidet tisztelik, de a legfontosabb, hogy ne legyél simlis. Ha a mai világot nézem, hát… Maradjunk abban, hogy más. Egészen más.

Sikeres sportpályafutás, elismert üzletember, edzőségre vágyik, ám ha megkérdezik, kicsoda Fábián László, mit mond?

Azt, hogy öttusázó vagyok. És az is maradok.