Anyaföldhöz ragadtak

Mammismo.

Így nevezik Itáliában a jelenséget, amikor egy fiú túlzottan ragaszkodik édesanyjához, és fiatalemberként sem képes elszakadni tőle. A kapaszkodás az anya szoknyájába az olasz felnőttek körében általános gyengeség: egy 2006-os felmérés szerint a 18 és 30 év közötti férfiak nyolcvan százaléka együtt él a szüleivel, miközben Angliában ugyanennek a korosztálynak csak húsz százaléka lakik a felmenőivel.

Hogy mi köze az olasz társadalom eme jellegzetességének a sporthoz?

Talán csak véletlen egybeesés, mégis figyelemre méltó: ahogy az olasz átlagember az édesanyjához, a jelek szerint úgy kötődik az olasz labdarúgó az anyaföldhöz. A tendencia lényegét így foglalhatjuk össze: kevés az itáliai külföldön, kevés a külföldi Itáliában. A 2006–2007-es szezonra vonatkozó adatok alapján Európa hat legnagyobb bajnokságát (az angol Premier Leagueet, a spanyol Primera Divisiónt, az olasz Serie A-t, a német Bundesligát, a francia Ligue 1-et és a holland Eredivisiét) figyelembe véve Olaszországban a legalacsonyabb a külföldiek aránya – Anglia 59 százalékával szemben Itáliában ez a mutató 30 százalék –, külhonban pedig meglehetősen alacsony az olasz légiósok száma.

Lehet dicsőíteni a Bayern Münchenben szárnyaló Luca Tonit, lehet méltatni Fabio Cannavarót, a Real Madrid aranylabdás védőjét, és lehet említeni a világbajnok Gianluca Zambrotta (Barcelona) vagy Fabio Grosso (Lyon) érdemeit, a neves különítmény sikerei ellenére megállapíthatjuk, a félszigeten kívül a kontinens futballjának főszereplői között elvétve akad egy-egy olasz. Federico Casotti, a Eurosport szakkommentátora egy nemrégiben közzétett elemzésében három csoportra osztotta az Európában játszó itáliai légiósokat: az imént felsorolt, válogatott szintű labdarúgók társasága, a kisebb bajnokságokban szereplő „napszámosok” csoportja és végül a csalódottak. Utóbbi kategóriába tartoznak azok a játékosok, akik bár elindultak külföldre szerencsét próbálni, a télen hazatértek: ide sorolható a Levantétól búcsúzó Cristiano Rigano, Bruno Cirillo, Marco Storari hármas, a Manchester City mezét a Lazióéra cserélő Rolando Bianchi, valamint a Sahtar Doneckben töltött fél éve után a honvágya miatt (is) a Parmába igazoló Cristiano Lucarelli.

De hol vannak az olasz futballisták? – kérdezhetné most egy, a nemzetközi labdarúgásban kevésbé járatos kívülálló. A válasz meglepően kézenfekvő: Olaszországban.

A légiósok számának a kilencvenes évek második felében, a Bosman-ügy nyomán tapasztalható robbanásszerű növekedése (1994–95: 55 külföldi a Serie A-ban, 1995–96: 61, 1996–97: 93, 1997–98: 120, 1998–99: 175, 1999–2000: 180, 2000–01: 235) a közelmúltban megtorpant, sőt csökkenni kezdett. A legutóbbi idényben már csak 174 légiós szerepelt az olasz élvonalban, vagyis a mutató visszaesett az 1998–99-es szintre.

Egyesek szerint azonban a bajnokság így is túlságosan „nemzetközi”.

„Tudom, hogy a kijelentésemmel ellenségeket szerzek magamnak, de szerintem feleslegesen sok külföldi futballista szerepel a Serie Aban – adott hangot véleményének néhány hónapja Roberto Donadoni, az olasz válogatott szövetségi kapitánya. – Aktív játékos koromban három légiós léphetett pályára egy csapatban. Lehet, hogy ez a szám kevés volt, de abban is biztos vagyok, hogy ötnél több külföldinek nem szabadna egyszerre a gyepen lennie.”

Rossz belegondolni, milyen ideges lesz Donadoni mester, ha kijönnek a 2007–2008-as szezonra vonatkozó statisztikák. Az előző évadhoz képest ugyanis az elmúlt időszakban biztosan emelkedett a légiósok aránya, hiszen csak a tavaly nyári átigazolási szezonban 55 nem olasz labdarúgó költözött Itáliába. Tegyük hozzá gyorsan, a szakvezető érvelését támasztja alá, hogy – a La Gazzetta dello Sport kimutatása szerint – a több mint félszáz futballistából ősszel csupán 19 jutott szóhoz rendszeresen csapatában.

Noha a maradék harminchatba tartozó George Forsyth Atalanta-cserekapus sem alkotott maradandót, a Serie A „globalizálódását” alighanem ő segítette elő leginkább. Most kapaszkodjanak meg: a játékos Venezuelában született német anya és skót származású apa gyermekeként, Peruban nőtt fel, ráadásul venezuelai, perui, német és egyesült királyságbeli útlevéllel a zsebében négyes (!) állampolgárnak vallhatja magát.