A taktika diadala

Nem mondanám, hogy a franciák és a románok rossz meccset játszottak. Inkább úgy fogalmaznék: hatalmas taktikai csatának lehettünk szemtanúi. Victor Piturca valószínűleg azzal az utasítással küldte pályára csapatát, hogy elsősorban arra ügyeljen, ne kapjon gólt. Érthető, a futballban ez minimum egy pontot ér…

A franciáktól szerintem nem csak én vártam többet. A támadókat gyakorlatilag képtelenek voltak megjátszani, miközben kiderült, Franck Ribéry egyedül nem tud meccset nyerni. Holott a válogatott – alighanem – legjobbja mindent megtett, hogy győzelemre vezesse együttesét, de ehhez társakra is szüksége lett volna...

És itt visszakanyarodhatok az ellenfél taktikájához. Nyilvánvaló, hogy a románok külön készültek a Bayern München klasszisából, mivel tisztában voltak vele, hogy ő a „kékek” legveszélyesebb labdarúgója, nagyon figyeltek rá. Amint megkapta a labdát, valaki már ott lihegett a nyakában, s ha ez nem lett volna elég, mögötte biztosított még egy védő, és készenlétben állt még egy…

Ez már elegendőnek bizonyult: noha Ribéry egyszer-kétszer túljutott két román játékoson, a harmadik megakadályozta abban, hogy továbbvigye a labdát. Hogy mi segíthetett volna a franciákon? Az egészséges és jó formában lévő Thierry Henry, aki a rá jellemző váratlan húzásokkal talán zavart okozhatott volna a rivális hátsó alakzatában, illetve ha Raymond Domenech nem biztosítja túl a védelmet.

Úgy vélem, két védekező középpályás szerepeltetése luxus volt, amikor a románok valójában csak egy csatárral próbálkoztak. Kíváncsian várom, hogy a hollandok, majd az olaszok ellen mit nyújt Franciaország. Bár az egyértelmű, hogy jobb, sőt sokkal jobb teljesítményre képes, azért ne feledjük, hogy a kontinens élvonalához tartozó válogatottak ellen kellene javítania. A helyzet nem reménytelen, de ha a futballban létezik nehéz feladat, a hollandok és az olaszok legyőzése az.

És még valami: a mérkőzést közvetítő adó szakkommentátora megjegyezte, mintha öregfiúkmeccset látna. Nos, én nem ezt láttam. Amíg egy lecserélt játékos kilenc és fél kilométert tesz meg (a többség jóval tíz felett!), amíg a kilencvenharmadik percben is szédítő sprinteket vágnak ki a pályán lévők, addig nem kellene „leöregfiúzni” őket. Arról nem is beszélve, hogy egy magyar stúdióban ülve ez aligha ildomos.