Ahol megállt az idő

Solothurn hangulatát nehéz elfelejteni. Kacskaringós utcácskáival, a tereken zsibongó gyerekekkel, a komótosan sétáló öregurakkal a svájci kisváros valószínűleg ma is éppen olyan képet mutat, mint 54 évvel ezelőtt. Akkor, az 1954-es világbajnokság idején a magyar válogatott élte itt hétköznapjait: Puskás Ferencék a Szent Ursen-bazilika melletti téren fekvő Hotel Kronéban laktak és étkeztek, a ma harmadosztályú FC Solothurn pályáján edzettek (a korabeli, fából készült lelátó még mindig eredeti formájában áll), esténként pedig a közeli Bindella étteremben csocsóztak, üdítőztek. Sűrű napunk volt. Bár németországi szállásunkról kora reggel elindultunk kollégámmal, az Aranycsapat solothurni emlékeit és a rossz emlékű berni döntőben 3:2-re diadalmaskodó NSZK spiezi szállását feltáró utazásunkat így is alaposan behatárolta, hogy késő délutánra Bázelbe kellett érnünk, felvenni jegyünket az esti német–portugál negyeddöntőre. Ám akárhogy szorított az idő, a Solothurnban töltött másfél óra meghatározóbb élmény volt, mint az Eb bármelyik mérkőzésének kilencven perce. A számunkra oly fájó vbdöntő idején mindössze tizennégy éves Wyss asszony történeteit a helyieken úrrá lévő Aranycsapat-lázról és a boldog ifjúkor emlékeiről órák hosszat elhallgattam volna. A csapatot a Bindella pincérnőjeként kiszolgáló hölgy beszélt a helyiek által tátott szájjal figyelt edzésekről, a zajos estékről és arról is, hogy a második világháború után kilenc évvel a városban szinte nem akadt ember, aki a berni döntőben a németeknek, és nem a már-már tiszteletbeli solothurniaknak tekintett magyaroknak szorított volna. A svájci városkában az a különös érzés fogott el, mintha a több mint fél évszázaddal ezelőtti események tegnap történtek volna: mindenütt ugyanazok a tárgyak, épületek, utcasarkok, szobrok, hangok, szagok, benyomások, mint amelyekkel annak idején a magyar válogatott tagjai találkoztak. A múlt és a jelen dimenziói akkor mosódtak össze a leginkább, amikor a Hotel Kronéban járva kinyitottam Puskás Ferenc egykori szobájának, a 222esnek az ablakát, és a játékosok akkori panaszát felidézve megállapítottam, valóban rettentő hangos a kőből faragott szökőkút csobogása. Talán még a víz is ugyanaz benne.