Nagy Orsolya magányos harcosként küzd a kardozók közt Pekingben

Miért épp a kard?
Mert vágni olyan jó... Mindig is ez tetszett a kardozásban, meg az, hogy nagyon gyors fegyvernem. Kezet fogtok a meccs elején, aztán meg már vége is van. Meg aztán, ha valaki azt mondja, hogy vívás, mindenki a kardra gondol, mert az olyan hősies, meg Zorro is kardozott satöbbi.

Nem mondja komolyan, hogy Zorro motiválta!
Dehogyis! A nagybátyám vívott, úgy kerültem az edzőterembe. Megmondom őszintén, eredetileg focizni szerettem volna, de apukám azt mondta, azt nem lehet, nem elég nőies, nem elég jó nekem, ezért lett belőle vívás. Meg azért is, mert az UTE-ban a vívóedzés előtt lehetett focizni a fiúkkal – mosolyog. – Mert hát a foci örök szerelem, most is néztem az Európa-bajnokságot, és a családi házi bajnokságban én vezetek: a portugál meccsen még azt is eltaláltam, hogy ki rúgja a gólt.

Pénzben is fogad?
Maximum ötszáz forinttal játszom, pedig jól megy.

Szerencsés?
Szerintem ez nem szerencse kérdése, hanem odafigyelésé. Amúgy az angoloknak szurkolok, de most, hogy nem jutottak ki az Európa-bajnokságra, kénytelen voltam új kedvencet keresni, úgyhogy a cseheknek drukkoltam meg az oroszoknak.

Azért vívásra is marad ideje?
Persze! Délelőtt is volt edzés itt Tatán, és nemcsak lányokkal tréningezek, hanem a junior fiúkkal is, erőnlétben nagyjából velük vagyok partiban. Meg hát ők eléggé agresszívak ahhoz, hogy jól lehessen velük küzdeni. Ellenük vagyok általában a legjobb formában.

Gyakran megveri őket?
Elég gyakran. Szokta is őket zrikálni a mesterük, például: „Ha Orsi legyőz, akkor te takarítod a szobáját” – meg ilyenek.

És takarítják?
Kénytelenek. Itt nemcsak vívást tanulnak, hanem a sportág iránti alázatot is. Visszatérve a fentebb említett agresszióra: a vívás tulajdonképpen küzdősport.

Mennyire kell agresszívnak lenni a sikerhez?
A mai világban, amikor a zsűri hozza meg a döntéseket, és ezek néha bizony szubjektívek, sokat számít, hogy az adott helyzetben ki mennyire agresszív: beletörődik-e a döntésbe, avagy ragaszkodik hozzá, hogy ő adta a találatot.

És akkor itt el is érkeztünk a profizmushoz. A női kardozók közül egyedüliként kvalifikálta magát az olimpiára. Nem túl magányos ez így?
Sajnos a csapat nem szerzett kvótát, mert Csaba Edina megsérült, én meg egyedül képtelen voltam rá. Így aztán jó néhány versenyre utaztam teljesen egyedül, például Kínában is eltöltöttem tíz napot, mert meghívtak egy edzőtáborba.

Hogy boldogult a helyiekkel?
Kedves emberek, de elképesztő, hogy mennyire nem beszélnek nyelveket. Vettem egy kiskönyvet, abban mutogattam a taxisoknak meg mindenki másnak, hogy mit szeretnék. Az éttermekben volt a legizgalmasabb, tisztára, mint egy activityparti. Mutogattuk, hogy csirke meg szárny vagy comb, amit éppen szerettünk volna – a végén már a szalvéta csücskére rajzolgattam. Jó sokáig tartott, de vicces volt.

Mikor utazik Pekingbe?
Csak augusztus negyedikén. Előtte Hongkongban edzőtáborozom olyan versenyzőkkel, akik szintén csapat nélkül, egyéni kvótásként utaznak. Bizonyos szempontból örülök is, hogy csak néhány nappal a rajt előtt érkezünk Pekingbe, mert így legalább nem lesz idő izgulni, nem kap el az olimpiai láz.

Hát az biztos nem: még a megnyitóra sem mehet, hiszen a versenyét rögtön az első napon rendezik.
Igen, a megnyitót egy kicsit sajnálom, annak viszont tényleg örülök, hogy a játékok elején rendezik a mi fegyvernemünk küzdelmeit.

Mi a minimumelvárás saját magával szemben?
A nyolc közé jutás. Természetesen mindenki éremért megy Pekingbe, így titkon én is bízom benne, hogy ha bejutok a nyolcba, akkor talán tovább is mehetek, aztán meg majd meglátjuk, mire lesz lehetőség.

Fontos a mentális felkészülés?
Hát persze! Évek óta járok sportpszichológushoz, aki valójában az egyik barátom, mert a tesztekben meg a különböző hókuszpókuszokban nem hiszek. A múltkor is a lányok kitöltöttek valamit, aztán kiderült, hogy az egyik összeférhetetlen, a másik meg túl visszafogott... Addig semmi bajunk nem volt egymással, az analizálás után meg jól összeszólalkoztunk.

Úgy látom, önt nem túl könnyű befolyásolni.
Hát nem. De azért meggyőzhető vagyok. Ez a fiú, a sportpszichológusom sem próbálkozik a lehetetlennel. Megmondta, hogy tust nem tud helyettem adni az olimpián, de mindent megtesz, hogy sikeres legyek.

Min múlik ez? Mi az erőssége a páston?
Gyors vagyok és balkezes, bár ez utóbbi nemigen számít már előnynek, ugyanis egyre több a hozzám hasonlóan balkezes. Ha a stílusomra kíváncsi, gondolkodó típusú vívó vagyok, nem mechanikusan teszem a dolgomat a páston. Vannak, akik minden szituációban ugyanazt reagálják; én amellett, hogy van egy-két kulcsakcióm, gyakran változtatok, és ami talán kissé szokatlan: analizálom az ellenfeleket.

Hogyan csinálja?
Videóról visszanézem a meccseket, és van egy kis füzetem, abba írom fel a látottakat. Ezt mindenhová magammal viszem, az olimpiára is, és egyegy asszó előtt előveszem. Amúgy is az az elvem, hogy a jobbaktól nem szégyen tanulni. Sajnos ezt manapság büszkeségből vagy nem is tudom miből, sokan elfelejtik...

Jó versenyzőtípus?
Igen. Vannak az úgynevezett teremvívók, akiket az edzéseken egyszerűen nem tudom megvágni, a versenyeken meg tizenöt kettő ide, mert egyszerűen képtelenek feldolgozni a viadal okozta izgalmat. A vívás, mint jó néhány más sport, mentálisan dől el. Azt hiszem, Nagy Titi mondta: „Egy ködös őszi reggelen felébredtem, és megjött az érzés, hogy olimpiai bajnok leszek.” No igen. Nekem is volt már ilyen. Például felébredtem az Európa-bajnokság napján, és éreztem, engem itt ma nem sokan fognak megvágni.

Jó lenne, ha augusztus kilencedikén is így ébredne.
Igen. Már csak azért is, mert a mi sportágunkban nincs hibázási lehetőség, nincs vigaszág. Érdekes, nemrég megnéztem, hogy a magyar olimpiai bajnokok kilencven százaléka a vigaszágról nyert aranyat, ami ma nem lehetséges, a szabályok nem teszik lehetővé. Vagyis folyamatosan száz százalékot kell nyújtani – ez a legnehezebb. Persze nem is ígérte senki, hogy könnyű lesz az olimpia...