Szepesitől nagy szó lenne a döntőbe jutás, de talán többre is képes

Hogy van a keze?
A heg még érzékeny, egyébként olyan, mintha el sem tört volna. Nem akadályoz a munkában – mondta Szepesi Nikolett.

Azt már tudjuk, hogy öccsével hadakozott a távirányítóért, amikor eltört a keze. Nem éppen nőies tulajdonság a harcias viselkedés…
Pedig számomra nagyon fontos, hogy azt sugározzam: nő vagyok. A hétköznapi életben, de az uszodában is szeretem ezt hangsúlyozni. Figyelek a fürdőruhára, arra, hogyan áll rajtam, még közvetlenül a futamok előtt is igazgatom magamon, hogy tökéletesen álljon. És szeretem, ha tisztelik is azt, hogy nő vagyok.

Kiskorában is ilyen volt?
Erről anyukám és az edzőim tudnának mesélni… Kiskoromban balettozni tanultam, de folyton piszkáltam a társaimat, nem a rúd mellett álltam, hanem állandóan a bordásfalon lógtam, így aztán egy idő után szóltak édesanyámnak: talán nem kellene többet elhoznia az órákra.

Így jött az úszás?
Azt már a balett mellett elkezdtem, de a legelején a medencében sem voltam túl jó gyerek. Sohasem azt csináltam, amit kellett, első edzőmnek, Nagy Sándornak volt is velem elég baja.

És hogyan került mostani tréneréhez, Turi Györgyhöz?
Az első aranyérmemet egy serdülőversenyen szereztem ötven méter háton, úgy, hogy akkor még sokkal fiatalabb voltam, mint vetélytársaim. Nemes Zoltán, az akkori edzőm szólt Gyuri bácsinak, hogy van itt egy tehetséges kislány, talán lehet belőle valaki. Így kezdődött.

És hogyan folytatódott?
Sok-sok sírással. Tizenegy évesen kerültem a nagyok közé, együtt úsztam többek között Zubor Attilával és Batházi Istvánnal is – én, a nagyon pici. Az első évem leginkább a sírásról emlékezetes, de aztán szép lassan minden a helyére került.

Ki segítette leginkább a beilleszkedését?
Gyuri bácsi. Azóta is ő az egyik legfőbb támaszom. Mélypontok mindenki életében előfordulnak, így az enyémben is. Amikor három évvel ezelőtt a rövid pályás országos bajnokságon kikaptam ötven méter háton, még az is megfordult a fejemben, hogy talán abba kellene hagynom. Ilyenkor jön Gyuri bácsi, és megnyugtat, támogat, irányt mutat és segít. De ez nemcsak a sport terén igaz, tényleg mindig és mindenben számíthatok rá.

Szokott hisztizni is? Állítólag igazi női tulajdonság...
Na, látja, ez egyáltalán nem jellemző rám! Nagy a tűrőképességem, úgyhogy Gyuri bácsi bármilyen sokat követel, megcsinálom. Ha edzésről, ha munkáról van szó, nem ismer kegyelmet, de ez tetszik nekem. Szerintem másként nem is lehet. Az uszodán kívül viszont teljesen más ember. Azt hiszem, jó kis csapatot alkotunk ott, a Kőbányában. Legrégebben pedig mi, hárman dolgoznunk együtt. Gyuri bácsi, Lacika és én.

Milyen a kapcsolata Cseh Lászlóval?
Nagyon jó. Tíz éve edzünk együtt, ez azért hosszú idő. Laci sikerei ellenére is az maradt, aki volt. Ez talán a legfontosabb.

Turi Györggyel sokat beszélgetnek az olimpiáról?
Hová gondol, szóba sem kerül Peking! A viccet félretéve: persze hogy sokat. Meglehetősen realisták vagyunk, mindketten úgy gondoljuk, hogy 2:08-cal kezdődő idővel be lehet kerülni a döntőbe, ez pedig azt jelenti, hogy egyéni csúcsot kell úsznom. Most 2:09.46-nál tartok. Nem lesz könnyű, meg kell feszülnöm a fináléért, de úgy érzem, bennem van ez az eredmény.

Vagyis egyértelműen a kétszáz méter hátra fókuszál?
Abban lehet keresnivalóm. Persze nem mondom, hogy a száz méter hát eleve reménytelen, de ezen a távon azért nincsenek vérmes reményeim.

A pekingi „vizes kockát” már ismeri, hiszen január végén versenyzett ott.
Nagyon tetszik az uszoda! Jobban szeretem a fedett uszodákat – edzeni és versenyezni is sokkal jobb azokban, és a pekingi ilyen.

Nagyon lelkesnek tűnik, várja már az olimpiát?
Hú, nagyon! Addig még rengeteget kell dolgoznom, de az, hogy ott lehetek, nagyon sokat jelent nekem. Még nem tudjuk, meddig maradhatunk, de jó lenne minél tovább. Az olimpiai falu; hogy ott együtt vannak a legjobb magyar sportolók; hogy mindenki jóban van mindenkivel; az egésznek a hangulata – szavakkal leírhatatlan. Lehet ezt nem várni?