Athénnal ellentétben Pekingből éremmel térhet haza a válogatott

„Egy érem lesz. Kell lennie!” – jelentette ki idősb Balzsay Károly, a magyar amatőr válogatott szövetségi kapitánya. Az elvben a pekingi játékok után leköszönő (a gyakorlatban viszont többek reményei szerint maradó) szakvezető „kényszeroptimizmussal” sohasem volt vádolható, így aztán az egy érem már-már készpénznek is vehető az öttagú küldöttségtől, a nagy kérdés, hogy ki hozza haza.

Merthogy az 1992-es barcelonai olimpia óta a mostani lesz az első, hogy nincs olyan ökölvívónk a rajtnál, aki „csukott szemmel” is felmasírozhat a dobogóra. Korábban Kovács István (1992, 1996), Erdei Zsolt (2000) és ifjabb Balzsay Károly (2004) próbálta tartani az esernyőt, az egy arany (Kovács, 1996) és két bronz (Kovács, 1992; Erdei, 2000) jelzi a hatékonyságot (még ha a harmadik helyek az érintetteknek csalódást is okoztak), a legutóbbi olimpiát és vb-t viszont már érem nélkül zárta a válogatott.

A rosszban találjuk meg a jót is: olyan még csak egyszer fordult elő az első magyar olimpiai bokszérem (1928, Kocsis Antal, arany) megszületése óta, hogy egymást követő két játékokon is hiányoztak honfitársaink a dobogóról. A mexikóvárosi rossz mérleget egy arany-, két ezüst- és egy bronzéremmel, a montreali nullázást két bronzzal sikerült feledtetni, a Los Angeles-i kényszerű távollétre pedig Isaszegi Róbert harmadik helye volt a gyógyír Szöulban, mindössze a tokiói leszereplést nem sikerült kompenzálni Mexikóvárosban.

A kapitány szerint most a kvalifikációt megszerző öt magyar (Európából csak az oroszok, az ukránok, az angolok, a franciák és az olaszok szereztek több kvótát) közül bármelyik szolgálhat orvossággal. Ha a tudást nézzük (meg a mindössze két veszélyes vetélytársat, a kínai Cou Si-minget és az orosz David Ajrapetjant), akkor a vb-ezüstérmes Bedák Pál (48 kg), ha a nemzetközi rutint, akkor Káté Gyula (69), ha a szorgalmat, akkor Varga Miklós (60), ha a rejtett képességeket, akkor Kalucza Norbert (51), ha meg a chicagói formát és mázlit, akkor Szellő Imre (81).

„Vak a sorsolás, meg néha az egész rendszer – így Balzsay kapitány. – Ha valaki a főtábla legaljára kerül, csak kettőt kell nyernie az éremért. Egyszer csak ránk mosolyog a szerencse. És akkor még nem is szóltam a sok munkáról.

Kalucza Norbi például egyre többször jön oda, hogy keressünk megoldást a kiélezett helyzetekre, de a többiekre sem lehet egy rossz szavam sem.”

A kapitány a lehetőségekre sem panaszkodott, az olimpia előtti megméretésekkel sem volt gond (csapatmeccsek és tornák is szerepeltek a programban), azt viszont mi tesszük hozzá, hogy megint megmutatkozik a „szegény ember vízzel főz” igazsága. A nagy európai országok bunyósai vagy sportállásúak, vagy a hadsereg, esetleg a rendőrség alkalmazottai (és így a visszavonulásuk után is biztosított az állásuk), ráadásul a felkészülési lehetőségeik is sokkal jobbak.

A bántás legkisebb szándéka nélkül: amíg mi Tatára járunk edzőtáborozni, addig a franciák Kubába, az olaszok az oroszokhoz, az angoloknak meg a sokkal nagyobb merítés miatt ki sem kell mozdulniuk a szigetországból.

„Úgy látszik, arrafelé elbírja a »csóró ország«, hogy a bokszolók az adófizetők pénzén készüljenek. Ettől még az európai hatodik helyünk reális, Pekingben pedig azon leszünk, hogy előrelépjünk” – válaszolta az előbbiekkel kapcsolatos felvetésünkre a kapitány.

Az előrelépés persze nem lesz könnyű, már csak a boksz sajátságos hagyományai miatt sem. Pontozásos sportág lévén, pár furcsa végeredményt már most írásba merünk adni, ahogyan azt is, hogy az ázsiaiak előretörnek.

Náluk lesz a verseny, Szöulban láthattuk, ez milyen gusztustalan csalásokat eredményez (ne menjünk messzebb a Roy Jones Juniortól hozzávetőleg büntetőpert érő módon elvett aranynál), a nemzetközi szövetségben (AIBA) átvették a hatalmat, és ma már a honosításoktól sem idegenkednek arrafelé.

A fél kínai csapat születési helyét például tanulságos lesz megnézni: a kérdéses városok után elsősorban Kazahsztán térképén érdemes kutatni. Ez a kevésbé tolerálható része a bunyónak, az elfogadható meg az, hogy elképesztően sűrű az élmezőny.

A chicagói világbajnokságon 18 ország (ha Kuba is indult volna, akkor 19) osztozott a 44 érmen, vélhetően Pekingben sem lesznek kevesebben, bár a kubaiak visszatérése (az amerikai vb-vel ellentétben a szintén kommunista Kínában aligha kell attól tartaniuk, hogy „dobbantanak” Fidel Castro kedvencei) legalább hat-nyolc érmet kivesz a mezőny többi tagjának zsebéből.

Az éremtáblázaton a karibiakkal főleg az oroszok vehetik fel a versenyt, akik szintén csaknem valamennyi súlycsoportban minimum dobogóesélyes bunyóst dobnak harcba, aranyra még egy-két ország (Kína: Cou Si-ming, 48 kg; Kazahsztán: Szerik Szapijev, 64 kg; Olaszország: Roberto Cammarelle, +91 kg) jelentkezhet be, a többieknek meg marad a reménykedés.

Ahogyan nekünk is, hogy az olimpia után borítékolható generációváltás (Bedák Pál biztosan, Káté Gyula és a játékokról épphogy lemaradó Szili István feltehetően elmegy profinak) előtt még a régi gárda dobjon utoljára egy nagyot. Csak hogy egy olimpiai éremmel maradásra bírja Balzsay kapitányt is.