Már az első edzésen érezték, nagyon összeillő kettőst alkotnak

Hány hónap szükségeltetett ahhoz, hogy összeszokjanak?

Kucsera Gábor: Sehány! Az első edzésen látni lehetett, hogy jók leszünk.
Kammerer Zoltán: Kapásból éreztük, hogy illünk egymáshoz. Szerintem elkerülhetetlen volt, hogy előbb-utóbb összeüljünk. Azt mondják, jól jártam, és én is így gondolom.
KG: Jelzem, én is jól jártam!
KZ: Nem, te a legjobban jártál, én csak jól…

Barátok?

KG: Ha nem lennénk azok, talán nem is mennénk ilyen jól.
KZ: A viszonyunk már azelőtt is remek volt, hogy egy hajóba ültünk. Habár Kucsi sokáig alig mert köszönni, és félénken gratulált a sikereimhez…

KG: Persze, még aláírásokat is kértem…
KZ: No, fordítsuk komolyra a szót: minden szempontból kiegészítjük egymást, ami belőlem hiányzik, az benne megvan, és ez fordítva is igaz. Úgy szoktam jellemezni magunkat, hogy mi vagyunk a Ferrari, egyikünk a motor, másikunk a pilóta.
KG: Én vagyok a motor, Kamera pedig Schumacher. Vagy Massa…

Az elmúlt három évben mikor érezték úgy, hogy na, ennél jobb pályát nem mehettünk volna?

KZ: Ha jó formában vagyunk, mindig jól megyünk.
KG: Az idei Világkupa szerintem csodásan sikerült. Soha rosszabbat!
KZ: Egy fontos győzelem nekem is eszembe jutott: tavaly megnyertük az előolimpiát. Arra nagy szükségünk volt. Azt megelőzően nem úgy szerepeltünk a világbajnokságon, ahogy szerettünk volna, a kínai diadal kellett ahhoz, hogy visszatérjen a hitünk.
KG: Igen, igen, az valóban fontos volt. Főleg azok után, hogy milyen balszerencsés voltam tavaly. Az év végére szinte fejből fújtam az egészségügyi ábécét. Kötőhártya-gyulladással indult a kálváriám, kaptam rá szemcseppet, attól allergiás lettem… Majd eltört két lábujjam, aztán szenvedő alanya voltam egy autóbalesetnek.

Ennyi másoknak egy életre is sok.

KG: De nekem egy évre sem volt elég… A sort ugyanis még folytathatom: az Európa-bajnokság idején gyomorrontást kaptam, a hazatérésünk után újfent allergia kínzott, majd eljött a december, amikor a pechszéria betetőzéseként elszakadt a bokaszalagom.

Félve kérdezem: most hogy szolgál az egészsége?

KG: Köszönöm, minden rendben van. Azért gyorsan lekopogom.
KZ: Tessék, itt a fejem… Hála istennek, nekem sosem volt nagyobb problémám. Úgy tűnik, rám vigyáznak odafent. Ha már másokra nem…

Akarnak beszélni Kolonics Györgyről? Megértem, ha nem.

KZ: De, beszélhetünk Kolóról, talán jobb is így. Én azt gondolom, hogy nem a legjobb magyar sportolók egyike, hanem „a” legjobb magyar sportoló távozott el. Bárki bármit csinál, nyerhet akár három aranyat is, sosem lesz képes felülmúlni őt. S amit kevesen tudnak: Koló embernek még jobb volt, mint sportolónak. Rettenetesen fáj, hogy nincs köztünk. Nagyon furcsa lesz nélküle.

KG: Csak ismételni tudnám Kamera szavait. Annyit azonban feltetétlenül megjegyeznék: felháborít, hogy egyesek szerint a doppingszerek okozták Koló halálát. Ebből látszik, hogy sokan nem ismerték: még a C-vitamint is ötször bevizsgáltatta, mielőtt beszedte. Persze akik ilyen vádakkal rukkolnak ki, önmagukat minősítik.

Nem félnek?

KG: Őszinte leszek: a keddi tragédia másnapján úgy szálltam be a hajóba, hogy mi van, ha legközelebb velem történik ez. Aztán igyekeztem elhessegetni magamtól ezt a gondolatot, és mára talán sikerült. Nem is szabad, hogy ilyesmin rágódjunk, mert azzal csak magunknak ártanánk. Úgyhogy edzünk szépen és csendben, s majd meglátjuk, mi lesz.

Jó lenne már túl lenni az olimpián?

KZ: Jó lenne már Pekingben lenni!
KG: Jó lenne már versenyezni! Viszont a döntőn még nem akarok túl lenni.

Egyikük háromszoros ötkarikás bajnok, másikuk még nem nyert olimpiát. Ezen múlhat bármi is?

KZ: Semmi. Szerencsés vagyok, hogy Sydneyben és Athénban jól jött ki a lépés, ennyi. Egyébként a mi sportágunkban nincs nagy különbség a vb, az Eb és az olimpia között. Tavaly és tavalyelőtt ugyanúgy edzettünk, mint az idén, és a nyári játékokon ugyanúgy külön szállodában lakunk, mint más világversenyeken, csak az utolsó egy-két napra költözünk be a faluba. Nincs is ezzel baj, mert így jobban tudunk pihenni és koncentrálni, hajnali kettőkor nem kell kiszólni az ablakon a győzelmét ünneplő jamaicai srácnak, hogy haver, légyszi, halkabban mulassál, mert reggel lesz a döntőm, és aludni szeretnék.
KG: Kamera rutinja sokat érhet. Miként az is, hogy az olimpiára újoncként készülök, így nem tudom, mi vár rám. Éppen ezért nem idegeskedem azon, hogy mi lesz Pekingben. Lesz, ami lesz, így vagyok vele.

Melyikőjük a nyugodtabb?

KG: Én.
KZ: Én.

Semmi drukk?

KZ: De, az van. Ám az akkor is van, ha szombat este autót vezetek. Különben azt vettem észre, hogy minél stresszesebb vagyok, annál jobban teljesítek.
KG: Na tessék, ebből is kiderült, hogy én vagyok a nyugodtabb…

Az nem idegesíti önöket, hogy mindenki aranyat vár a Kammerer, Kucsera kettőstől?

KG: Nem akarunk ezzel foglalkozni. Éppen ezért nem is bántuk, hogy az elmúlt hónapokban nem mi voltunk a fókuszban.

Melyik a kedvesebb szám, az ötszáz vagy az ezer méter?

KG: Mindkettőnek megvan a varázsa. Az ötszázon különösen izgalmas csatát vívhatunk a németekkel.
KZ: Az a kedvesebb, amelyiken győzünk. Azért jó, hogy előbb az ezret tudjuk le, mert másnap csak a táv fele vár ránk…

Lehet taktikázni?

KG: Régebben, a hetvenes, nyolcvanas években még lehetett, ma már nem.
KZ: Á! Még ezren sem. Elindulsz, mész, mész, mész, aztán célba érsz. A rajt és az első két húzás a kritikus, ha az jó, akkor nagyon rosszul már nem jöhetsz ki a dologból.

És ha nem jó?

KZ: Akkor is van remény. Erre csak egy példa: a tavalyi Európa-bajnokságon hatszáz méternél még másfél hajóhosszal vezettek a németek, de ezernél már mi jártunk az élen…

Pekingben is nyernek?

KG: Mindent megteszek azért, hogy olimpiai bajnok legyek!
KZ: Az a legfontosabb, hogy kihozzuk magunkból a maximumot. Annál többet, ami bennünk van, úgysem adhatunk. Ha ez nem elég a sikerhez, akkor gratulálunk az első helyezettnek. De két lehetőségünk lesz a győzelemre, és hiszem, hogy az egyiket kihasználjuk.

Az első, egyben az utolsó ajánlat: egy arany- és egy ezüstéremmel térnek haza Kínából.

KG: Elhozta magával az ezt garantáló papírt? Mert akkor elkérném a tollát, hogy azonnal aláírjam.