Athén bronzérmese úgy érzi, a kezében van mindkét szám aranyérme

Azt már nagyjából az egész ország tudja, hogy naplót vezet. Igaz, bepillantást csak kevesen nyernek. Elárulja nekünk, hogy miről szól az utolsó bejegyzés?

Szomorú és fájdalmas dolgokról – hajtja le fejét Vajda Attila. – Megemlékeztem Kolonics Gyuri haláláról és hiányáról, no és rögzítettem a kimaradt edzéseket, hiszen az elmúlt napokban képtelen voltam dolgozni. Péntekig nem is vettem lapátot a kezembe, csak lődörögtem. Szombaton sem voltam ott Tatán, a csapatbúcsúztatón, mert egyszerűen nem volt hozzá lelkierőm. De a hétvégén már jelentős távokat futottam...

Ki tudott kapcsolni?

Inkább azt mondom, bele tudtam fojtani a futásba azt a fájdalmat, amit most érzek. Csúnya ezt mondani, de így próbálok meg felejteni, továbblépni. Ugyanakkor tudom, hogy muszáj dolgoznom, mert a kihagyásnak az állóképességem látja kárát.

Van önben félelem a haláleset óta?

Nincs. Tudom, hogy sokan feszegetik a holtpont átlépésével kapcsolatos kérdéseket, de minden sportoló tudja, hogy ez együtt jár a versenyzéssel. A holtpontot meg kell élni, át kell lépni, a fájdalommal pedig ráérünk a célban foglalkozni.

Önnél mikor jön az első holtpont?

Az ezres távon úgy 250-nél, majd ötszáznál, és megint jön egy a hajrá előtt. De ezekre a pillanatokra fel vagyok készülve, és bár abban a másodpercben valóban nagyon rossz érzése van az embernek, a következő húzások már sokkal könynyebbek. Fizikailag fel vagyunk készítve erre, és tudjuk, hogy a testünk kibírja azokat a parancsokat, amelyeket az agy ad. A holtpont megéléséhez sokkal inkább kell erős lelkialkat, edzett akarat, mint fizikum. Ez úgy hetven–harminc százalék a tudatosság javára. És úgy érzem, ez az, amitől egy versenyző világklasszis lesz.

Lehet ezt a készséget is fejleszteni?

Persze, hogy lehet! Hogy mi kell hozzá? Nagyon sok megélt verseny, és a tanulság leszűrése ezekből a viadalokból. Mindig azt mondom: meg kell tanulnunk a magunk javára fordítani mindent, amit átélünk a sportban. És nekem ez megy. Persze kell hozzá egy kiváló edző is. Vécsi Viktor ilyen.

Mikor kezdett el ennyire tudatos lenni?

Négy évvel ezelőtt, Athénban még nem ilyen voltam. Persze rendelkeztem egy alappal, amely elég volt ahhoz, hogy kijussak az olimpiára, sőt,ahhoz is, hogy bronzérmes legyek, de a mostani énemet nem hasonlítanám az akkorihoz. Ehhez az átalakuláshoz kellett a 2005-ös gyengébb év és a 2006-os baleset, amikor elvágtam a lábamat. Kemény lelki megpróbáltatás volt, de sikerült felállnom a padlóról, hiszen a szegedi világbajnokságon bronzérmes lettem. Talán azt mondhatom, 2007-re, amikor mindent megnyertem, megértem. És ennek köszönhetően megtapasztaltam egy olyan szintet, amelynél nem szeretném lejjebb adni. Önmagamat megismerve megtanultam, hogyan lehet nagy versenyt nyerni. És ez fontos, nagyon fontos a számomra.

A szavai azt sugallják, nem menekül az esélyesség elől.

Nem menekülök. Tudom, hogy bízhatok magamban, az elvégzett munkában. Ez önmagában még nem garantálja a sikert, sőt lehet, hogy lesznek nálam jobbak is az olimpián, de az önbizalmamat, a lelki nyugalmamat jelentősen erősíti, hogy már nem én tartok másoktól, hanem mások tartanak tőlem.

És ezek közé az érzések közé miként illesztette be a májusban rendezett milánói Európa-bajnokság nyolcadik helyét?

Nehezen. Tudtam, hogy az Európa-bajnokság amolyan edzésféle lesz a számomra, de azt nem gondoltam volna magamról, hogy ennyire indiszponáltan versenyzem majd, hogy képtelen leszek két normálisat húzni. Kellett egy nap, hogy kiszellőztessem a fejemet, és elhiggyem, hogy a Világkupára jó leszek.

Lenyűgöző volt, amit ott produkált, ahogyan mindkét távot megnyerte.

Imádtam, élveztem azokat a versenyeket. A hosszabbik távon úgy tudtam kenuzni, mint a duisburgi világbajnokságon, ötszázon pedig... Életemben nem mentem még ilyen jól ötszáz méteren! Pedig az edzőm mondta, hogy képes vagyok rá, hogy nem kell félnem az ötszáz métertől sem. Most bebizonyítottam magamnak, hogy így van. És most nagyon élvezem az edzéseken ezt a távot.

Olyan felszabadultan beszél erről, hogy az ember már-már kezd hinni a nagy bravúrban...

Mármint abban, hogy ötszáz méteren nyerek? Tudja, nincs veszítenivalóm. Az edzések nagyon jól mennek, amiben benne van, hogy dobogóra kerülök, de az is, hogy győzök. Érzem, tudom, hogy a kezemben van mindkét szám aranyérme, remélem, képes leszek Pekingben kihozni magamból azt, amire valójában képes vagyok.

Siettetné már a napokat, a rajt közeledtét?

Még nem. Még nem vagyok kész a rajtra. A foglalkozások ezen szakaszában végezzük el az utolsó simításokat, a finomításokat. A formába hozás olyan, mint a kés élének a fenése. Ehhez rengeteg munkára van még szükségem, és nyugalomra. Ilyenkor mindig magamba fordulok, és ezt a családom, a barátnőm nehezen viseli. De a nagy versenyek előtti hetekben szeretek magam lenni. Begubózom, hogy aztán szárnyalhassak, mint a pillangó...