A szeretet velük marad

Ott állt egy idős férfi kockás ingben, szatyorral a kezében. Láthatóan súlyos betegség nyomait viselte a nyakán, úgy tűnt, senkihez sem tartozik. Mégsem volt egyedül. Egyike volt annak a sok száz embernek, ismeretlennek és ismerősnek, akik azért jöttek el a Syma-csarnok elé, hogy láthassák csatába induló olimpikonjainkat, búcsút inthessenek nekik, amint a küldöttség legnagyobb hadát szállító négy busz elindul a parkolóból Ferihegy felé. Meghatódottság és szeretet tükröződött az idős férfi tekintetén, amikor a buszok elgurultak az emberek előtt, akik tapssal köszönték meg elutazó szeretteiknek, barátaiknak, honfitársaiknak, hogy szoríthatnak értük.

Negyed egy volt. A legfrissebbek már másfél órája ott gyülekeztek a sportcsarnok előtt; a legkorábban az ökölvívók érkeztek, 11 óra előtt már vártak a buszra. Az apró Bedák Pált alig lehetett felfedezni egy hatalmas forgatag közepén – ha csak a rokonságon és a szurkoláson múlik, ő bizonyosan olimpiai bajnok lesz. Káté Gyula, mellette álló ismerőse bordájához közelítve, máris a horogütéseket gyakorolta, látszott rajta, nemcsak menetre, hanem harcra is kész. Lelkes autogramgyűjtők, férfiak és nők az Olimpiai kalauzzal közeledtek azokhoz, akiket olimpiára utazó sportolónak néztek, még ha nevüket, sőt időnként a sportágukat sem igen tudták. De nem pironkodtak emiatt, ha kellett, rákérdeztek, a kiszemeltek pedig mosolyogva feleltek.

Aztán családok érkeztek, az egyik szülő egy órával később a buszra szállt, hitvese, a gyermekek és a nagyszülők pedig idelent maradtak. A kézilabdázó Pigniczki Krisztina férjével és kislányával várakozott, az amúgy is hatalmas termetű párbajtőrvívó, Kulcsár Krisztián három gyerek közül magasodott ki. Aztán ott volt a vízilabdázó Sós Ildikó, aki a második olimpiájára készül.

„Nehéz ez a pillanat, de a férjemtől és a szüleinktől annyi szeretetet kapnak a gyermekeim, hogy nyugodtan utazom el – mondta a kapus. – Sokáig nem is reméltem, hogy megint a csapatba kerülök. Most egészen más minden, mint Athén előtt, akkor örültünk, hogy ott vagyunk, lekötött bennünket a csillogás, de mára tanultunk a hibákból, és a feladatra koncentrálunk.”

Míg Kulcsár Krisztián az orrát az ablaküveghez nyomva, vidáman köszönt el szeretteitől, Imre Géza a busz ajtajában állva szomorúan vette tudomásul, hogy felesége, Kökény Beatrix és a gyermekeik itt maradnak.

„Én augusztus közepén, a koreaiak elleni meccs előtt utazom ki, amolyan jutalomút a kézilabda-szövetségtől. De ha Gézáék nyernek, ők is kint maradhatnak az olimpia második felére” – mondta a hónapokon át Hajdu János szövetségi kapitány mellett dolgozó egykori irányító. Neki is egy-egy olimpiai ezüstérme és bronza van, akárcsak a férjének. „A többi kategóriában viszont sokkal jobban áll, mint én, hiszen kétszeres világbajnok, négyszeres Európa-bajnok – mondja szerényen. – Persze hogy nagyon szeretném, ha olimpiai aranyat is nyerne, de bármilyen érmet is szerez, örülni fogok.”

Hajdu Jánosnak ez lesz az első olimpiája, mint mondja „nagy dolog és nagy felelősség”, ami rá vár. Rákérdeztünk, mi a kapitány dolga most: még hangolni kell tanítványait az olimpiára vagy inkább visszafogni. „Nem szabad az érzelmeket befolyásolni, most elsősorban a pihenésen van a hangsúly – válaszolta. – Majd odakint kell meghalni a meccseken.”

A hölgyek többsége közben eltűnt, és a buszoktól egy kicsit távolabb, félrevonulva várakozott. Görbicz Anita nem volt velük. Bekötött lábfejével a büfében ücsörgött, de aztán az elsők között szállt fel a buszra, az egybegyűltek nagy örömére a saját lábán. Leforrázott lábfején kötést viselt, de alig sántított, és ami még fontosabb, egyáltalán nem látszott megviseltnek. A női kézilabdázók amúgy erős csoportba kerültek, a harmadikba: egy járműre a súlyemelő- és az ökölvívó-küldöttséggel.

Indulásra kész volt a busz, Csötönyi Sándor, az ökölvívószövetség elnöke az ajtóban, a lépcső tetején feszített, és hadvezérként próbálta embereit arra ösztökélni, tereljék már fel a járműre a még hiányzó és „ácsorgó” kézilabdázókat. Ők kicsit kérették magukat, aztán csak felszálltak.

A buszok lassan kigördültek a parkolóból, és lelkes taps búcsúztatta a fedélzeten tartózkodókat. Mert a szurkolók már most is büszkék rájuk – győzzenek vagy veszítsenek, becsülettel megküzdöttek azért, hogy ott legyenek. Ők pedig harcolnak tovább azokért is, akik most eljöttek, szatyorral a kezükben, idősen és betegen, valamint azokért, akik el sem tudtak jönni, és otthonukban, talán egyedül, talán magányosan, szorítanak majd értük. Érezve, hogy mégis tartoznak valahová.