Sajnos sokan nem lehettek ott Londonban, a magyar sportolók közül is rengetegen vesztették életüket a második világháborúban. A világhírű, olimpiai bajnok vívók közül Garai János a mauthauseni koncentrációs táborban halt meg, Petschauer Attila a Don-kanyarban, Davidovkánál szenvedett fagyhalált, Kabos Endre a Margit híd felrobbantásakor vesztette életét, az úszó Csík Ferenc pedig katonaorvosként dolgozva egy soproni bombatámadást nem élt túl.
A berlini olimpiát követően az egész olimpiai mozgalmat pótolhatatlan veszteség érte. 1937. szeptember 2-án elhunyt az újkori olimpia szülőatyja, Pierre de Coubertin báró, akinek holttestét Lausanne-ban, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság székhelyén helyezték örök nyugalomra, szívét pedig Olümpiában, a görög állam adományozta urnában őrzik.
A berlini olimpián 1936-ban Tokiót jelölte meg a NOB az 1940-es játékok helyszínéül. Ám Japán még 1937-ben (Mandzsúria 1931-es megszállása után) háborút indított Kína ellen, s a császár parancsára inkább lemondott a rendezési jogról. A NOB 1938 júliusában Helsinkit bízta meg a rendezéssel, ám 1939 novemberében Finnországot megtámadta a Szovjetunió. A világháború miatt nem kerülhetett sor a XII. olimpiára, mint ahogy négy esztendővel később a XIII.-ra sem Londonban.
A XIV.-re azonban már igen. Még a háború utolsó előtti évében, 1944-ben Lord Burghley, a Brit Olimpiai Bizottság elnöke a brit fővárosba invitálta a NOB vezetőit, ahol megállapodtak abban: a következő játékokat mindenképpen az angol fővárosban kell megrendezni. A NOB újonnan megválasztott elnöke, a svéd Johannes Sigfrid Edström 1946-ban felhívást intézett a világ sportoló ifjúságához, amelyben a coubertini gondolatokat fogalmazta újra.
„A világ ifjúsága most újra találkozik, hogy baráti küzdelemben mérje össze erejét. Erre ma nagyobb szükség van, mint valaha. Két borzalmas világháború után vagyunk, amelyekben az emberiesség már-már elmerült. A jövő a fiatalságé, és feladatuk lesz az is, hogy jóvátegyék a mi hibáinkat és tévedéseinket. Ennek nagyszerű eszköze az olimpia” – szóltak a svéd sportvezető szavai.
Az angol főváros nem akart pompás külsőségeket, a házak falain még látszottak a bombázások nyomai. Az olimpián nem vehettek részt Németország és Japán sportolói, és a Szovjetunió is csupán megfigyelőkkel képviseltette magát a szigetországban. Nem építettek olimpiai falut, a vendégeket laktanyákban és egyetemi kollégiumokban helyezték el – ám 84 ezer ember őrjöngött a Wembleyben, amikor 1948. július 29-én egy cambridge-i egyetemista, John Mark befutott az olimpiai lánggal, és a Big Ben harangszavára felszálló 2500 békegalamb szélnek engedése után, az ismét kibomló 35 négyzetméteres olimpiai zászló alatt VI. György angol király megnyitotta a XIV. olimpiai játékokat.
A versenyeken 59 ország 4104 sportolója (3714 férfi, 390 nő) vett részt, s küzdött meg egymással 17 sportág 136 versenyszámában. A magyarok kiválóan szerepeltek: 28 dobogós hellyel az éremtáblázat előkelő negyedik helyén végzett a 147 tagú küldöttség az Egyesült Államok, Svédország és Franciaország mögött. Itt kezdte káprázatos olimpiai karrierjét Papp László, itt folytatta – 1936 után! – Elek Ilona, s itt nyert egyéniben a hatszor csapatban is bajnok Gerevich Aladár.
Először fordult elő, hogy egyetlen férfi atléta sem tudott duplázni. Itt láthatta a közönség először a látszatra „meghalni induló” csehszlovák futózsenit, Emil Zátopeket, aki 10 ezer méteren nyert. S itt ejtette ámulatba a nézőket egy holland háziasszony, Francina (Fanny) Blankers-Koen, aki négy futószámban is győzött. A britek szomorúan viselték el, hogy verhetetlennek hitt evezős nyolcasukat megelőzték az amerikaiak.
Ám három évvel a második világháború befejezése után a győzelmeknél sokkal nagyobb jelentősége volt, hogy az olimpiai eszme győzött, a játékok folytatódtak. Pierre de Coubertin bárónak ismét igaza lett: „A béke vagy, te sport!” – idézték a halhatatlan sportvezető olimpiai bajnoki címmel kitüntetett Óda a sporthoz című versének kezdő sorát Londonban.