Egy skót és egy angol sprinter történetéből világhírű film született

Sokan lehetünk a világon, akik a Tűzszekerek című film miatt lettünk szerelmesei az olimpiának. E sorok írója hatévesen látta a már nem is létező Olimpia moziban, a már nem létező Szakasits Árpád úton. Talán a hely szelleme is hozzájárult ahhoz, hogy e vonzódás az első pillanatban megszületett, de még inkább maga a látvány és Vangelis zenéje. Az Oscar-díjas Tűzszekerekben a filmkritikusok elsősorban azt értékelik, hogy nem sporttörténelmi film, hanem igazi játékfilm, ezzel együtt olyan edzéselméleti fogásokat mutat be, amelyeket ma is tanítanak a sporttudományi műhelyekben.

Bár az atlétika tudománya XXI. századivá fejlődött azóta, az edző, Sam Mussabini újító szelleme követendő példa maradt minden sportág minden szakemberének. Megváltoztatta az aranyra törő angol Abrahams lépéshosszait, tanítványa elé – ez nem a filmvásznon, hanem a valóságban történt – papírdarabkákat helyezett meghatározott távolságokra egymástól, edzés közben szöges cipőivel kellett felszednie a futónak.

Ami a filmből kimaradt: Harold Abrahamsből, a cambridge-i diákból ügyvéd lett és rádiókommentátor, író, statisztikus, továbbá a Brit Amatőr Atlétikai Szövetség elnöke. A harmadik helyezett Arthur Porrittból pedig Új-Zéland kormányzója. Harold Abrahams 1978-ban bekövetkezett haláláig az Abrahams és a Porritt házaspár minden évben hetedik hó hetedikén összejött, és hét órakor együtt vacsorázott. Azon a napon és abban az órában, amikor a 100 méteres síkfutás döntőjét rendezték Párizsban.

Abrahams számára Eric Liddell visszalépése nyitotta meg az utat. A skót misszionárius, mint jó néhány atlétatársa korábban, nem állt rajthoz vasárnap, számára a hite megvallása az aranynál is értékesebb volt. Legerősebb száma helyett 400on állt rajthoz, gyilkos tempóban kezdte a legkegyetlenebb futószámot. De nem savasodott be, nem is merevedett el, öt méterrel előzte meg az esélyesebb amerikai Horatio Fitchet. Liddell – mivel apja is protestáns misszionárius volt – Kínában született, és ott is halt meg.

Ami a filmből kimaradt: a dél-mandzsúriai vasút ünnepélyes átadásán legyőzte az 1928-as francia és japán olimpikonokat. Feleségül vette a kanadai misszió tagját, Florence Mackenzie-t, három lányuk született. 1941ben a brit kormány azt tanácsolta, a háború veszélye miatt hagyja el mindenki Kínát. Florence-t és a gyerekeket Kanadába menekítették, Liddell maradt. Az oktatás mellett az egészségügyi munkában is segített orvos testvérének, majd 1943-ban a japánok internálótáborába került Veifangba. Churchill egy fogolycsere-akció keretében az olimpiai bajnok atléta szabadon bocsátását kérte, Liddell maradt, átadta a helyét egy gyermeket váró asszonynak. 1945 februárjában agydaganatban halt meg, Skóciában azóta példakép. 1980-ban a száz méter bajnoka, Allan Wells neki ajánlotta győzelmét.

A magyar olimpikonok is megtestesítették a kor sokoldalú férfieszményképét. A kardvívást megnyerő Pósta Sándor orvos volt, festő és zeneszerző, újságíró és karikaturista. Megjárta az I. világháborút, melynek következményeként súlyos csípőműtétet kellett elvégezni rajta Bécsben, majd gyógytornával hozta helyre a mozgását. Az olasz Italo Santelli mestertől tanulta a kardforgatást, aztán maga is elment Olaszországba, hogy fejlessze tudását. A párizsi olimpia kardcsapatdöntője éppen az ő asszóján úszott el, erős zsűritámogatással Marcello Bertinetti 4:1-re legyőzte, így 8:7 lett az olaszoknak. Bár Tersztyánszky Ödön egyenlített, rosszabb találataránnyal a második helyre szorultak a mieink. Az egyéniben vettek elégtételt a magyarok, Pósta Sándor és Garai János holtversenyben végzett a francia Roger Ducretval, újra vívtak, Garai harmadik lett, Pósta pedig olimpiai bajnok. Az aranya és az ezüstje mellé bronzot is szerzett a tőrvívócsapat tagjaként.

Remek versenyzőnek bizonyultak a magyarok. Az agyaggalamblövő Halasy Gyula is holtversenyben végzett az első helyen, a finn Konrad Huberrel újra kellett lőnie, ő hibátlan maradt, a finn rögtön elrontotta. Atlétáink egy ezüsttel jöttek haza Somfay Elemér révén, de a magyarok feljegyzése alapján azért lett „csak” második ötpróbában, mert elmérték 200 méteren az idejét. Nagy baj lehetett az amerikai válogatási rendszerrel (most sem biztos, hogy jól működik, hiszen egyetlen versenyen dől el, kiből lesz olimpikon).

A bronzérmes, Robert LeGendre 32 centivel megjavította az ötpróba során a távolugrás világrekordját, 776.5 centit ugrott, ezzel fölényesen megverte volna távolban az élen végző William DeHart Hubbardot. De távolugrásban LeGendrét nem indították. Keresztes Lajos kötöttfogású birkózónk ezüstöt nyert, Badó Rajmund pedig bronzérmet. Harmadik lett a hátúszó ifjabb Bartha Károly is, már csak egyetlen érmünkkel nem számoltunk el, azzal, amely a legkülönlegesebb volt mind között.

Párizsban, ahogy a városhoz illik, tartottak még művészeti versenyt, irodalomban, szobrászatban, festészetben, építészetben és zenében vetélkedtek. A bírálóbizottságba Bartók Bélát is meghívták, de nem tudott elmenni; a zsűri egyetlen zeneművet sem talált érdemesnek arra, hogy éremmel jutalmazza. Az építészetben csak az aranyat nem adták át, s ez nekünk fáj a legjobban, Hajós Alfréd és Lauber Dezső stadionterve a legjobb pályázatként lett második.

A magyarok így is sokkal jobb tapasztalatokkal jöttek haza Franciaországból, mint 1900-ban. Pedig az I. világháború miatt, Trianon után néhány évvel rosszabbra számítottak. De már az első naptól kezdve jól érezték magukat.

„Féltünk, hogy a francia nép és annak hivatalos körei, különösen a Francia Olimpiai Bizottság részéről nem lesz-e ellenséges a hangulat, legalábbis bizalmatlansággal és kelletlenül fogadnak bennünket – írta az egyik tudósítás. – Megérkezésünk után azonnal megállapíthattuk, hogy ez az aggodalom teljesen alaptalan volt. Ugyanis semmiféle fogadtatásban nem volt részünk.”