Hatvanöt ország sportolói bojkottálták a moszkvai olimpiát

Moszkva másodszor pályázott a rendezési jog elnyerésére, de 1970-ben Montreallal szemben még alulmaradt. Ám 1974-ben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) 75. kongresszusán Bécsben 39:20 arányban bizonyult jobbnak egyetlen vetélytársával, Los Angelesszel szemben. A hivatalos indokolás szerint a 265 milliós Szovjetunió életében a sport jelentős szerepet tölt be, sportolóik példamutató magatartással érték el világraszóló sikereiket, kérelmüket is határozott és pontos programmal támasztották alá. Ráadásul Los Angelesben már volt egy olimpia, szocialista országban viszont még nem.

Nos, 1980-ban volt. Bár a várost tankok őrizték, a moszkvaiak nagyon örültek az olimpiának, óriási építkezésekbe kezdtek, akik egy évvel korábban jártak a Vörös téren, csak letakarva, állványokkal körülölelve láthatták a Kremlt, a Vaszilij Blazsennij-székesegyházat és a GUM-ot. Ez utóbbiban, a legnagyobb szovjet áruházban 1979-ben szinte semmit sem lehetett kapni, csak gumicsizmát, egy évvel később viszont roskadoztak a pultok. Itt az olimpia!

Itt ám, de azért ez mégsem az igazi. Hatvanöt ország képviselői nem vettek részt rajta, köztük az Egyesült Államok, a Német Szövetségi Köztársaság, Kanada, Japán és Kína versenyzői. Ha az említett nemzetek képviselői jelen vannak, nyilván jelentősen más eredmények születnek. Az említett országokban egyébként maguk a sportolók és a sportvezetők óriási nyomást gyakoroltak a politikusokra, hogy hadd mehessenek, de Jimmy Carter megmakacsolta magát. Ha már az ugyanabban az évben megrendezett Lake Placid-i téli játékokon külügyminisztere, Cyrus Vance nem tudta elérni, hogy a NOB változtassa meg a nyári olimpia színhelyét. Az amerikai elnök kötötte az ebet a karóhoz: ha a szovjetek nem vonulnak ki Afganisztánból, az amerikaiak – és akiket még meg tudtak fűzni – nem mennek nyáron Moszkvába. Nem mentek.

Olimpián Melbourne óta nem vettek ilyen kevesen részt, a július 19-i megnyitón 81 ország küldöttei figyelték, ahogy a világhírű kosárlabdázó Szergej Bjelov meggyújtja a lángot, majd a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának elnöke, Leonyid Iljics Brezsnyev megnyitja a XXII. nyári olimpiai játékokat. A játékokon azonban már csupán 80 nemzet 5179 sportolója vett részt, mert Libéria csak felvonult, így mutatta meg magát a világnak. Maguk a versenyek egyébként világszínvonalon zajlottak, 21 sportág 203 versenyszámában megdőlt 36 világ-, 39 Európa- és 74 olimpiai rekord.

Még a megnyitó előtt egy nappal döntő jelentőségű változás következett be a NOB élén: az elnöki pozícióban az ír Lord Killanint a spanyol Juan Antonio Samaranch váltotta, aki a későbbiekben kivezette a vészterhes időszakot élő olimpiai mozgalmat a válságból, és akkoriban elképzelhetetlen rangra emelte az olimpiai játékok jelentőségét.

Mi magyarok, soha nem látott nagyságú csapattal vettünk részt az eseményen: 261 sportolónk szerepelt az olimpián, és végzett az éremtáblázat hatodik helyén a megszerzett 32 éremmel.

Magyar Zoltán és Kocsis Ferenc beváltotta a papírformát, a többi magyar győzelem inkább a meglepetés kategóriába tartozott. Remekül szerepeltek a birkózók, akik összesen hét érmet, közte két aranyat nyertek. Sok csalódás is érte azonban a szépszámú magyar rajongót – főleg a pástok mellett (nem jutott arany a sikersportágban), és a vízilabdacsapat mérkőzéseit figyelve (mindössze a 3. helyen végzett a címvédő válogatott).

Az olimpia legfénylőbb csillagai a szovjet tornász, Alekszandr Gyityatyin, honfitársa, az 1500 méteren a 15 másodperces álomhatáron belülre jutó úszó Vlagyimir Szalnyikov, a finn Lasse Viren müncheni és montreali teljesítményét lekopírozó – arany az 5000 és a 10 000 méteres síkfutásban – etióp Miruts Yifter, a Papp László háromszori győzelmét ismétlő nehézsúlyú ökölvívó kubai Teofilo Stevenson, az ötödik olimpiai aranyát begyűjtő román tornász, Nadia Comaneci, a két brit középtávfutó, Steve Ovett és Sebastian Coe, a 200 méteres síkfutásban győztes olasz Pietro Mennea, valamint a 100 méter eddigi utolsó fehér bőrű győztese, a skót Allan Wells voltak.

Nekik nem maradt hiányérzetük a bojkott miatt. Bár Wells az eredményhirdetés után rezignáltan nyilatkozta: „Ha hazám himnusza szólt volna, talán igazából mosolyogni is tudnék”.