Igazolódó aggodalmak: amerikai humbuggá váltak az események

Már a helyszín kijelölése sem ment problémamentesen. Az 1904-es rendezésre Róma és két amerikai város, Chicago, valamint St. Louis jelentkezett. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) úgy határozott, hogy a „szeles város” rendezheti meg az olimpiát. Ám Illinois-ban nagyot csalódtak az adott szóban hívők, s az is bebizonyosodott, hogy az olimpiai játékok eszméje igencsak erőtlen még.

Az amerikaiak ugyanis finoman fogalmazva nem vették figyelembe a NOB döntését. Maga az Államok elnöke, Theodore Roosevelt „kérte” meg Chicago elöljáróit, hogy mondjanak le rendezési álmaikról, s adják át a lehetőséget a világkiállítást rendező St. Louisnak. Az amerikai elnökkel már akkoriban sem volt ildomos szembeszegülni, ezért aztán a Michigan-tó partján duzzogva bár, de tudomásul vették, hogy a Mississippi mellett kerül sor a játékokra.

Villámgyorsan kiderült azonban, hogy a helyiek a botrányosan szervezett, a várt bevételt meg sem közelítő, kevesek által látogatott világkiállítás ellentételezésének szánták az olimpiát. A szállások inkább istállóhoz voltak hasonlatosak, mint hotelhez. A németek futóbajnoka, Johannes Runge csak rönkhodálynak nevezte az ötszáz egyágyas és kétszázötven kétágyas szobát kínáló „körletet”, amelyet egyben hátborzongatónak is titulált.

Nem tolongtak a részt vevő nemzetek sem. Európát és Ázsiát lekötötte az orosz–japán háború, az utazási, valamint a szállásköltségek és -körülmények is távol tartották az európai versenyzők többségét, mindennek tetejébe az odaérkezőket bölényhússal tömték, amelyre az európai gyomor nem volt felkészülve. Mindössze 12 ország sportolói vettek részt a játékokon, s a NOB-ot is csupán hárman képviselték, köztük Kemény Ferenc, a Magyar Olimpiai Bizottság vezetője.

A leghosszabb ötkarikás torna volt: hivatalosan 1904. július 1-jétől november 23-ig tartott, ám az amerikaiak már márciustól megrendezték a maguk kis háziversenyeit, amelyeket előszeretettel neveztek olimpiának. Etnikai, foglalkozási alapokon szervezték a versenyeket, a pincérek voltak például a görög atléták, a portások az egyéb nemzetbéliek. A 100 méteres síkfutást – nevetséges időeredménnyel, 11.8 másodperccel – például egy sziú indián nyerte meg, de bantuk, kínaiak és egyéb indián törzsek is „nemzeteket” alkottak. Előszeretettel hirdették ki őket olimpiai bajnoknak.

Később aztán a NOB az amerikaiak által rendezett több mint háromszáz „versenyszám” közül csak 17 sportág 91 versenyét fogadta el hivatalosnak, bár a korabeli tudósítások alapján nem egyértelmű a helyzet. Egyes források szerint 15 sportág 87 versenyszámában avattak győztest, mások csupán 75 számot tartanak hivatalosnak.

Abban, úgy tűnik, kevesebb a vita, hogy 12 ország 651 versenyzője – 645 férfi és hat nő – vett részt a „hivatalos” olimpián. Az atlétikai versenyeket például hat nap alatt bonyolították le, az igazi győztes az aranyérmek több mint nyolcvan százalékát otthon tartó Egyesült Államok egyik legeredményesebb versenyzője – a 60, 100 és 200 méteren is nyertes – Charles „Archie” Hahn lett. A 100 métert csaknem egy másodperccel futotta gyorsabban – kerek 11 másodperc alatt – a sziú „bajnoknál”, 200-on pedig 21.6 másodperccel, olimpiai rekorddal ért célba, amelyet 28 évig hiába ostromoltak.

A maratonifutó-verseny bizonyult a St. Louis-i olimpia „állatorvosi lovának”. Volt itt minden, ami azóta is a sport rákfenéjének számít, csaltak, teljesítményfokozót használtak. Természetesen egy amerikai, Frederick Lorz szakította át elsőként a célszalagot. Meg is ünnepelték rendesen a stadionban, maga az elnök lánya, Alice Roosevelt tette a fejére a koronát, ám nem sokkal ezután a „győztes” elmesélte, hogy a táv nagy részét kocsival tette meg, mintegy kilenc kilométer után beszállt egy automobilba, a vége előtt nem sokkal pihenten kiszállt belőle, majd megelőzte a versenyben vezető honfitársát, Thomas Hickst, és így ért be elsőnek.Ő maga tréfának szánta ezt, ám az illetékesek nem nevettek: örökre száműzték az olimpiáról, még az amatőr versenyekről is. Kár volt, lehet, hogy Lorz tisztességesen is nyerhetett volna, egy évvel később ugyanis amnesztiát kapott, s elsőként ért célba a bostoni maratonin.

Persze Hicks is megérte a pénzét: őt meg az út mentén brandyvel és fájdalomcsillapító sztrichninszulfáttal tömték ismerősei. Mindegy, ő már megtarthatta olimpiai aranyát. A negyedik helyen egy kubai postás, Felix Carbajal érkezett be, aki a borzalmas hőség miatt verseny közben bemászott egy gyümölcsöskertbe, s szomját csillapítandó megevett egy csomó almát, ám a távot végig utcai ruhában teljesítő kubainak az „almadézsma” után sűrűn meg kellett állnia egyéb „természetes” okokból is.

A magyar küldöttség sehol sem volt olyan kis létszámú, és ahhoz mérten eredményes, mint 1904-ben. Mindössze két atléta és két úszó képviselte hazánkat, ám a maroknyi együttes így is az éremtáblázat ötödik helyén végzett: Halmay Zoltán párizsi két ezüstjét aranyra váltotta, a másik úszó, Kiss Géza pedig hozzátett ehhez egy ezüst- és egy bronzérmet. S ha még hozzávesszük, hogy a magasugró Gönczi Lajos eredeti számában negyedik, a helyből magasugrásban pedig ötödik lett – ám miután kerítettek egy magyar szakácsot, s ehetett rendesen a bölényhúsos napok után, két nap múlva ugyanannyit ugrott, mint az olimpiai bajnok amerikai Samuel Jones –, még inkább megsüvegelendő a magyarok szereplése.

Halmay Zoltán egymaga külön történet: miután megnyerte az 50 yardos gyorsúszást, az amerikai bíró honfitársát látta elsőnek, így Halmaynak újra kellett úsznia, ekkor már kétség sem fért ahhoz, hogy gyorsabb, mint vetélytársa, Scott Leary. Száz yardon már nem volt mese: a korabeli amerikai lapok úgy jellemezték a 23 éves magyar versenyző győzelmét, hogy „gyorsabban úszott a cápáknál”. Halmay Zoltánt egyébként a Szlovák Olimpiai Bizottság is saját versenyzőjeként tartja számon – Imrich Zoltán Halmaj néven –, mert szülőfaluja, Magasfalu Pozsony vármegyéhez tartozott akkoriban. Ezt azonban a magát ízig-vérig magyarnak valló sportoló olyannyira zokon vette, hogy amikor tudomást szerzett róla, azonnal visszavonult a versenyzéstől.