Micsoda buli! – bánhatja, aki lemaradt a négyórás showműsorról

Alighanem a Föld hatmilliárdos lakosságának a nagyobbik fele.

Az már külön balszerencse, hogy az utolsó hat nyári olimpiából – beleértve a pekingit is – négynek embertelen hőségben tartották a megnyitóját. Barcelonában, Atlantában, Athénben és most, Pekingben is a hőguta kerülgette az éppen aktuális olimpiai stadion közönségét, jelen esetben kilencvenegyezer embert. Szakadt rólunk a verejték, a kinti harminckét fokos kánikulát a Madárfészek három oldalról zárt betonkaréja felerősítette, szellő sem rezdült, amikor körülbelül egy órával a hivatalos nyitány, este nyolc óra előtt szép lassan, pianóban elkezdődött a show.

Három hölgy és két úr penderült ki a hajópadlóval beborított küzdőtér közepére, s vagy negyven percen át – kínai és angol nyelven, szinkronban kapacitálva a nagyérdeműt – próbálta elmagyarázni a kilencvenegyezer embernek, mit is kell majd művelni a minden ülésre odahelyezett szatyorban lapuló elemlámpával, miniatűr kínai népi dobocskával, meg az egyéb apróságokkal.

Ekkor már baloldali szomszédom, a nigériai sajtó jeles képviselője az igazak álmát aludta…

Húsz perccel nyolc előtt hátborzongató menet indult meg a küzdőtér felé: összesen kétezer, gigantikus méretű, kerekekre szerelt négyszögletes dobot toltak be, az embernek a Gyűrűk Ura csatajelenetei jutottak eszébe, csak éppen a kétezer dob mögött nem kétezer ork, hanem ugyanannyi szálas, népviseletbe öltözött kínai dobos állt.

Aztán bevonultak a díszpáholyba a notabilitások: Hu Csin-tao, a Kínai Népköztársaság elnöke, Jacques Rogge, a NOB első embere és Liu Csi, a szervező bizottság vezetője. Természetesen a kilencvenegyezer néző – döntő többségük kínai… - ütemes tapsa közepette.

Most nem a Gyűrűk Ura jutott eszünkbe, hanem ötven-hatvan évvel ezelőtti otthoni filmhíradó-jelenetek…

A tapsnak azért megvolt az a jótékony hatása, hogy nigériai kollégám – rövid időre – felébredt, és az ég felé tekintve rosszallóan csóválni kezdte a fejét. „Ezt a stadiont jól elbaltázta a tervező, még véletlenül sem tud befújni ide a szél.”

Szó se róla, fején találta a szöget, majd azzal a lendülettel újra elaludt.

De csak két percre. Mert hét-ötvennyolckor fülsiketítő robajjal görögtűz futott végig a betonkaréj tetején, s ezzel az igazi parádé is beindult.
Közben katonai helikopterek köröztek a stadion felett, emlékeztetve a nézőket az állítólagos terrorveszélyre…

A villogó dobok vezényelték a visszaszámlálást, és pontban nyolckor feldübörgött a monumentális dobparádé.

Welcome my friends – Isten hozott, barátaim!, olvashattuk a karéj tetején.

Közben a kivetítőn láthattuk, hogy huszonkilenc hatalmas, virtuális lábnyom közeleg Peking tengelyén a Madárfészek felé. Hatásos volt, szó mi szó. A lábnyomok megérkeztek, tűzesőbe borult a stadion.

Az elkövetkező két óra eleinte maga volt a káprázat. A szereplők – tizennégyezren -, s a technika végigvették a kimeríthetetlenül gazdag kínai történelem stációit, kiemelve az ősi Kína négy korszakalkotó találmányát, melyek meghatározták – így vagy úgy - az emberiség sorsát: a papírt, a könyvnyomtatást, a puskaport és az iránytűt.

Ezt már nigériai szomszédom megint nem látta, mert végképp pihentető álomba merült.

Szerencsére akkor sem ébredt fel, amikor a káprázat giccsparádéba csapott át. Már akkor rosszat sejtettem, amikor szkafanderbe bujtatott űrhajósok jelentek meg a színen – soha nem fogom megérteni, hogyan élték túl az űrruha nélkül is dögletes hőséget -, majd mikor a modern Kína vívmányainak stilizált bemutatása, s a mosolygó – fehér, fekete, sárga - gyermekarcok esernyőkre fényképezett képmásai bukkantak fel, miközben az itteni Korda György és Balázs Klári alkotta duett énekelt, az embernek minden jóindulata dacára a moszkvai olimpia nyitóünnepségének szocialista-realista jelenetei jutottak eszébe.
Szerencsére egyszer mindennek vége szakad, ennek az öntömjénező előadásnak is – ami persze igencsak elnyerte a nézőközönség belföldi többségének tetszését -, és negyed-tíz tájban elkezdődött a 204 ország sportolóinak bevonulása. (A kétszázötödiket, Bruneit kizárta a NOB az olimpiáról, mert a helyi vezetők elkésve nevezték sportolóikat…)

Magyarország küldöttsége – a kínai ábécé, ha ez a fogalom egyáltalán értelmezhető, sorrendjében – nyolcvankettediknek (Bruneit, kizárta a NOB, így egy helyet előreléptünk) lépett be a Madárfészekbe. A háromszoros olimpiai bajnok kajakos Kammerer Zoltán, a cseppet sem vén zászlótartó vezette a vajszínű zakót, illetve hasonló alapon piros virágmintás ruhát viselő sportolóinkat, a tribünről Schmitt Pál, a MOB kétszeres olimpiai bajnok elnöke és olimpiai ezüstérmes hitvese, Makray Katalin integetett. A sors a szélesen mosolygó párbajtőröző Kovács Iván zárta. Megjegyzendő, hogy talán akadtak híresebb zászlóvivők is Kammerernél – hogy hirtelenjében az argentin lobogót lengető Manú Ginóbilit, a többszörös NBA-bajnok, olimpiai aranyérmes kosarast említsük -, de eredményesebbek nem: a magyar kajakos három olimpiai bajnoki címénél egyetlen pekingi zászlós sem számlált többet.

Azt fél-tizenkettő után hat perccel Jacques Rogge, illetve Hu Csin-tao megnyitotta a Játékokat, s rövidesen az olimpiai láng is fellobbant, a fáklyát Li Ning, a korábbi háromszoros olimpiai bajnok tornász vitte fel a kandeláberhez, pontosabban őt vitték, illetve húzták fel oda dróton.
Éjfél múlt négy perccel ekkor...