Egyszerű az élet

Vereség a kínaiaktól, vereség a kazahoktól, így hangolódott rá a pekingi napokra a magyar női kézilabda-válogatott. És így hangolódtunk rá – mi is…

A lányok elkeseredetten néztek maguk elé a meccsek után, Hajdu kapitány azt is megbánta, hogy valamikor megtudta, hogy a labdát kézbe is lehet venni, közülünk pedig a legtöbben csak sóhajtoztak, a korábbi optimizmus leginkább a közkedvelt kincstári jelzővel írható körül. Ami ugyebár, ha arra gondolunk, hogy mekkora nálunk az államháztartás hiánya, nem éppen reményt tápláló érzés. Aztán jött az első meccs, magyar idő szerint szombat hajnalban…

Jött, s a lányok utána magabiztosan mondogat(ha)ták, hogy igen, az első meccs, az a legfontosabb, túl vagyunk rajta, a győzelem a miénk, ide nekünk az oroszlánt is…!

És a nyilatkozatokból, az öröm diktálta szavakból cseppenként kiderült, hogy mi is volt a baj a játékok előtt. Nem akartak erről beszélni a megkérdezettek, de a megkönnyebbülés, a feszültség oldódása kirobbantotta belőlük az okokat. Dicséretbe rejtve.

A kapitány arról beszélt, hogy most végre nem hiányzott az elszántság, az akarat, a lélek, a szív, a játékosok pedig azt magyarázták, hogy most végre CSAPATKÉNT kézilabdázott a csapat, amire bizonyíték, hogy a védekezésre nem lehetett panasz, márpedig ez a játékelem nem lehet hatásos odaadó együttműködés híján. És persze az is számított, hogy teljes értékű harcosként tért vissza Görbicz Anita.

Aki – így mondta a kapitány – elsősorban önmagának köszönheti az égési sérülését követő, hétköznapi logikával több mint villámgyors felépülését, a kulcs: mindennél jobban akarta (!), hogy ott legyen a rajtnál, s ezért ott is volt. Mit ott volt? Játszott – a kifejezés klasszikus, az örömöt is magába foglaló értelmében. És a végén ő volt, aki megfogalmazta a lényeget. A felvetésre, hogy nem csupán ő, hanem a csapat is villámgyorsan meggyógyult, a lehető legkézenfekvőbb választ adta: „Ne csodálkozzon, elkezdődött az olimpia…” Szólhatott volna egy-két napja, hogy ez ilyen egyszerű…