Mayer Béla forog a sírjában – Malonyai Péter publicisztikája

Hazabeszélek egy kicsit, elvégre 1192 az irányítószámom, tehát kispesti lakos vagyok, ám leginkább wekerletelepi, ami azért különbség. Mondanám, s mondom is, hogy rang, mert roppant büszke vagyok rá. De maradjunk Kispestnél.

Azon belül is a futballcsapatnál, a Budapest Honvédnál.

Ami mostanság szégyenfoltja a városrésznek. Nem én mondom, hanem azok a drukkerek, akiket a szaunában ülve hallgatok. Ha létezik a futballban elkeseredettség, akkor náluk izzadva is tetten érhető. Az idősebbek többnyire legyintenek véleményük közreadása után, aztán mindegyiküknek van valamilyen felemelő, személyes emléke, még azok is történeteket elevenítenek fel Puskás Öcsiékről, akik a nagy elődök fénykorában jó, ha a macijukért sírtak elalvás előtt.

Ám az érzelmeik őszinték, még ha nem is divat mostanában a drukkerek lelkét ápolni. Jellemző, hogy a legelfogultabbak – és ezek már nem feltétlenül nagypapakorúak – még tüntetni is hajlandók voltak nemrégiben, plusz a tegnapi balhé. A megmozdulás hatása körülbelül annyi, mintha Afrikában az elefántok, orrszarvúak vagy zebrák és bivalyok hátán utazó kismadarak azt hinnék, hogy ők irányítják mozgást. Pedig az ő kapcsolatuk kölcsönös előnyökkel jár, a nyűvágók – így hívja őket a tudomány – a kullancsoktól, a parazitáktól szabadítják meg szállítóikat, ami nekik táplálék, a gazdatestnek megkönnyebbülés.

De hát azt tudjuk, hogy a természetben alapvetőn rend van, legalábbis, amíg az ember nem szól közbe. A Bp. Honvédnál viszont aligha, hiszen a csapat most éppen azon fáradozik, hogy megússza a kiesést. Az NB II-ben. Biztosan sikerül, de… Ne feledjük, tizennégyszeres bajnokcsapatról van szó. A régi dicsőség hősei között nem fedeztem fel a mai tulajdonosok nevét, ami persze túlzó követelés lenne, az már kevésbé, hogy – mint a drukkerek állítják – a vezérek nincsenek ott a meccseken, kerülik a randevút a hívekkel, miközben a csapat ötesztendős regnálásuk alatt a kupagyőzelemtől eljutott addig, ahol most tart. Ahogy a hívek mondják, azért tüntettek, mert nincs mire – s kire – várni.

Pedig most várniuk kell, ugyanis az öt esztendőt a tulajdonosok is megbánták, de még odébb van az új tulaj érkezése, igaz, az elvek már megvannak.

Itt tartunk most, miközben a klub fennállása alatt többször is megjárta a hadak útját, s nem mindig önszántából.

Már több mint száz éve, hogy éppen a KAC (Kispesti Atlétikai Club) volt a kárvallottja a hírhedt profibotránynak, miközben persze a tiszta, amatőr küzdés más kluboknál sem volt gyakorlat. A lényeg, hogy a Wekerletelepi SC (a betyárbecsület jegyében erre nem vagyok büszke) 1921-ben feljelentette a KAC-ot, mert németországi túráján játszatta az éppen profi Jeszmás Józsefet. A Wekerle szinte rögtön visszavonta feljelentését (na ugye…), de akkor már hivatalból megindult az eljárás a játékos és Mayer Béla (1890–1943) intéző, klubigazgató ellen. Aki előbb feltárta, hogy két pénztárkönyv volt a klubnál, egy a hivatalnak, egy a zsebnek, de aztán ő is visszavonulót fújt. Ám a később az MTK-ban befutó Jeny Rudolf nem tett lakatot a szájára, így mindenkit eltiltottak, akit csak tudtak, Mayert elküldte a klub. Még szerencse, hogy a párizsi játékok (1924) örömére „olympiai amnesztiát” hirdetett a szövetség, így visszaállt a régi rend.

Mayer is visszatért Kispestre 1925-ben, és a rá jellemző (kispesti) hévvel irányította a klubot egészen 1939-ig, akkor is csak betegsége miatt vonult vissza. Hogy milyen főnök volt, arra legyen elég egy jellemző mondat a Nemzeti Sport nekrológjából: „Minden edzésen, mérkőzésen ott volt. Ha valaki bántotta a kispestieket, akkor menekülnie kellett Mayer Béla haragja elől.” Most pedig forog a sírjában (Kispesti Újtemető, 19-es parcella).

Mindenesetre neki is meg kellett küzdeni azzal, hogy Kispest, az akkor még önálló, rendezett tanácsú, majd megyei város sem érezte igazán a magáénak a csapatot. Legfeljebb amikor futott a szekér.

Ahogy a profiper idején, úgy 1949-ben is a Kispest vitte el a balhét. Mert igaz ugyan, hogy a világ talán legjobb klubcsapata lett a Bp. Honvéd, játékosai mind (világ)klasszisok, de a főnököknek Kispesthez körülbelül annyi közük volt, hogy Farkas Mihály főparancsnok sofőrjének a gyülekező sokaság miatt tülkölnie kellett, ha a minisztert meccsre vitte.

Óriási csapat volt a Bp. Honvéd, ám a közvélemény legfeljebb csodálta, ámde nem szerette (nyúlok Petőfihez), főként azért, mert ugyebár parancsszóra állt össze. „A Honvédot én hoztam létre – többek között a katonaköteles labdarúgók némi megdolgozásával” – így Sebes Gusztáv szövetségi kapitány naplóbejegyzése. Ehhez szét kellett szedi a Fradit (Budai II László, Kocsis Sándor, majd csepeli átszállással Czibor Zoltán), amivel nem volt gond, mert a politikai vezetőség támogatta. Kortársak szerint félrevezették a Moszkvából jött nagyhatalmú trojkát (Farkas Mihály, Gerő Ernő, Rákosi Mátyás), szerintük, ha Rákosi tisztában lett volna a Fradi népszerűségével, nem került volna rá sor, hiszen a kommunisták – eleinte mindenképp – a tömegekre kívántak építeni. A Ferencváros iránti ellenszenvnek politikailag sem volt alapja, hiszen éppen Rákosiék álltak ki az úgynevezett „kisnyilasok” mellett.

Maradt tehát Sebes vitathatatlan befolyása („Budafokon én fogadtam az oroszokat negyvenötben…”), és jött a közvélemény ellenszenve.

Hogy nem a levegőbe beszélek, arra bizonyíték, hogy a forradalom után, 1957-ben azon ment a vita, hogy megszűnjék-e klub, hiszen, mint az éppen Sport címen megjelenő lapunk írta, „az erőszakos csapatszervezés jogos sérelmet váltott ki a közvéleményből”. Joggal, hiszen „az egyesület első néhány tucat sportolóját a sporterkölcsök megsértésével szerezték meg”.

Erről persze nem a futballisták, a sportolók tehettek, de a kispesti lakosok sem. Ahhoz sem volt közük, hogy végül a Dózsa mellett a Honvéd is azon kivételek közé tartozott, amelyiknek esze ágában sem volt visszatérni az egykori névhez, színhez. Sőt maradt a behívásokra épülő igazolási rend is, amely még azt is lehetővé tette, hogy azért szerezzenek meg egy-egy futballistát, hogy ne legyen másutt.

A klubot pedig a rendszerváltás után ismét védekezésre kényszerítették, miközben a honvédség minisztériumának egyre kevesebb köze lett a csapathoz. Pénzt nem tudtak adni eleget, így aztán még a névbe is bekerülhetett a Kispest, igaz, eleinte csak a Honvéd mellé. Ez már az önálló futballklub időszaka, benne bajnoki címekkel is, de valahogy csak egy tulajdonosnál éreztem stabilitást. Szubjektív érvelés – belátom –, ám hiába nem értettem sok mindenben egyet George F. Hemmingwayjel, mindmáig tisztelem azért, amit a Kispestért tett.

Többek között rendet csinált.

Távozása óta látszik csak, hogy mit ér, ha egy vezető valóban irányít, ráadásul tudja, mit akar – ehhez, azt hiszem, nem kell kommentár.

Ahhoz sem, hogy a futballtársulás élcsapatában senki sincs az egykori játékosok közül, pedig például Komora Imre bajnokcsapatainak (1984, 1985, 1986) tagjai (szándékosan hagyom a névsorolvasást) nem csupán tudják, mi az a futball, még a csapathoz is ragaszkodnak. Örök, de immáron viszonzatlan szerelem…

Azt pedig igazán nem értem, hogy miközben a klub neve Budapest Honvéd, az éppen aktuális címerben a Kispest és a Honvéd áll.

Ez legyen a legkisebb baja a csapatnak, de akad nagyobb is, és a jövőről egyelőre a legnagyobb jóindulattal is csak ennyi mondható: majd meglátjuk… Mindenesetre ma is elkelne egy profiper, csak éppen fordított előjellel. Jöjjenek igazi (ismétlem: igazi) profik – mind a vezetőségbe, mind a pályára.

A figyelmem nem lankad, de azért jobban örülnék, ha tőlünk egy sarokra még futballpálya lenne, s a Wekerletelepi SC játszana bajnokit valamelyik osztályban. És akkor a szaunában arra biztathatnám az elkeseredett Honvéd-drukkereket, hogy jöjjenek hozzánk meccsre.

Mert a lokálpatriotizmus a futball alapeleme, ráadásul – ingyen van.

Ezért hatalmas bűn visszaélni vele.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!